Kennedy, Kuba és a folytatódó hidegháború

John F. Kennedy 1961. április 17-én reggel arra kelt föl az ágyából, hogy megindult a kubai menekültekből szervezett invázió Kuba ellen. Az elnök megörökölte elődjétől a Castro-rendszer megdöntésére szervezett tervet, amelyet a CIA vele is többször egyeztetett, de az egész ügy roppant kellemetlen volt.

US President John F Kennedy, First Lady Jacqueline Kennedy, Texas Governor John Connally, and others smile at the crowds lining their motorcade route in Dallas, Texas, on November 22, 1963. Minutes later the President was assassinated as his car passed through Dealey Plaza. Fotó: Bettmann

1996-ban kapott nagyobb nyilvánosságot, hogy a partraszállás dátuma szivárogtatás útján eljutott a szovjetekhez, és így nyilván Castróhoz is. Erről a CIA tudott, mégis végrehajtották az akciót. Ennek értelme pedig David Talbot kutató szerint az, hogy Allen Dulles olyan helyzetet akart kialakítani, hogy az amerikai hadsereg beavatkozására mindenképpen szükség legyen. A hadsereg legfőbb tábornokai és az ügynökség mindenáron meg akarta oldani a Castro-kérdést, de Kennedy átlátta a csapdát és kikerülte. 

A történetnek van egy olyan része, amely mind a mai napig rejtély. 

Ugyanis Kennedy elrendelte, hogy április 17-én hajnalban a kubai disszidensek Guatemalában állomásozó B–26-ai indítsanak légitámadást, amit azonban az elnök asszisztense, McGeorge Bundy telefonon keresztül leállított. Valószínűleg politikai nézeteltérés állt a háttérben, viszont az elmaradt újabb légitámadás nagy szerepet játszott a Disznó-öböl kudarcában. És az egész probléma az elnökre háramlott vissza, a CIA és a hadsereg őt hibáztatta az elmaradt légitámadásért és így az ő saját kudarcuk miatt. A Kennedy-adminisztrációt pesszimistának és gyávának tartották, az elnököt pedig egyenesen árulónak. Ez a kudarc az első szög volt az elnök koporsójában.

John F. Kennedy valódi gondolatait a sikertelen partra szállás után két évvel fogalmazta meg egy beszédében: 

Úgy gondolom, hogy nincs olyan ország a világon, beleértve a gyarmati uralom alatt álló országokat, ahol a gazdasági gyarmatosítás, a megaláztatás és a kizsákmányolás rosszabb volt, mint Kubában, részben országom a Batista-rezsim alatti politikája miatt… Még tovább megyek: bizonyos mértékig úgy tűnik, hogy Batista számos bűn megtestesülése lehetett az Egyesült Államok részéről. Most meg kell fizetnünk ezekért a bűnökért. A Batista-rezsim ügyében egyetértek az első kubai forradalmárokkal.

Ez bizony igen éles szembefordulást jelentett a hidegháborút teljes gőzzel mozgató amerikai hadsereg és hírszerzés alapállásával szemben, akiknek a körében a szocializmus szitokszó volt.  

Kennedy ugyanis nem értett egyet azzal, ahogy az Egyesült Államok intézte a külpolitikáját a II. világháború után, és nem akart beavatkozni sem a latin-amerikai államok életébe, sem más államokéba a világon. Az új elnök nem akarta lerohanni Kubát Hitler módjára, mert már fiatal szenátorként felismerte, hogy a világban fölerősödött a nacionalizmus, és mindenki szabadulni akar a brit, francia, és mindenféle gyarmati függéstől. Ez leginkább Vietnám esetében mutatkozott meg, ahonnan JFK 1965-ben teljesen ki akarta vonni az összes amerikai katonát. Kennedy (ahogy elődje, Eisenhower tábornok is) már ebbe az irányba tett lépéseket, véget akart vetni a hidegháborús szembenállásnak, és egy teljesen új amerikai külpolitikát akart megteremteni, csökkentve a nemzetközi feszültséget. És talán furcsán hat, de ebben Nyikita Hruscsovnál is partnerre talált, de nem a párfőtitkár mögött álló keményvonalas kommunistákban. Ahogy otthon, az USA-ban sem mindenki örvendezett JFK politikai hangnem- és irányváltásán, a nemzeti színezetű CIA-s hidegharcosok a szembenállás fokozását akarták, nem enyhülést. Kennedy korábban, 1957-ben mint szenátor egy olyan döbbenetes beszédet mondott a szenátusban, amelyben arra figyelmeztetett, hogy nemcsak a szovjet expanzió ellensége a világszabadságnak, de a nyugati imperializmus is, 

amellyel szétverték az emberek jogos törekvéseit a harmadik világban.

 Ez bizony erős kezdés volt a hidegháború tetőpontján.

Kennedy tehát már elnöksége elején azzal szembesült, hogy egy olyan hatalmi struktúra létesült a hadsereg és a CIA összefonódásából, amely illegitim és a kormánytól szinte független. Ilyen módon pedig az amerikai külpolitika irányítását kezdte átvenni. Megmutatkozott ez már egy évvel korábban, 1960 május 1-jén, az U–2-es kémrepülő szovjetunióbeli lezuhanásakor, amely a CIA belső munkája volt, és amivel megfúrták az Eisenhower–Hruscsov párizsi csúcstalálkozót.

A partraszállási fiaskó tehát csúnyán ráégett Kennedy elnökre, aki ekkor kimondta, hogy

 ezer darabra töri szét a CIA-t, és szétszórja a szélbe 

és az elnök elkövette azt a hibát, hogy lemondásra kényszerítette Allen Dullest, aki már csaknem tíz éve igazgatta az ügynökséget, valójában már születésénél (1947) is bábáskodott, és aki igen rossz néven vette menesztését. Újabb szög az elnöki koporsóba. A jól szituált, sima modorú Allen Dulles ugyanis egy igazi boszorkánymester volt, aki a II. világháború viharában tanulta ki a konspiráció szabályait. Veszélyes volt őt megharagítani, de Kennedynek nem volt más választása, mert Dulles tudta volna a leghatékonyabban blokkolni az elnök külpolitikai céljait, egyszerűen nem férhettek össze. A kubai rakétaválság ismert történetéből egyetlen dolgot érdemes itt kiemelni, azt, hogy az amerikai tábornoki kar által követelt atomcsapás helyett Kennedy elnök embargót rendelt el a szigetország körül, és ezzel véget is vetett a válságnak.

Ezért halt meg Kennedy 

Kennedy elnök a rakétaválság drámája után határozottabban törekedett az enyhülésre, és békét hirdetett. Ennek egyik jele volt, hogy 1963 áprilisától titokban kapcsolatot keresett Castróval, amely jól haladt, majd június 10-én a washingtoni Amerikai Egyetemen beszédet tartott a béke mellett. Kennedy elnök ekkor a legfontosabb témának a világbékét tartotta. Mint mondta: 

Milyen békére gondolok? Milyen békét keresünk? Nem egy Pax Americanát, amelyet amerikai háborús fegyverek kényszerítenek a világra. Nem a sír békéjét vagy a rabszolga biztonságát. Valódi békéről beszélek, arról a fajta békéről, amely érdemessé teszi a földi életet, amely lehetővé teszi az emberek és nemzetek számára, hogy növekedjenek, reméljenek és jobb életet építsenek gyermekeiknek – nemcsak az amerikaiak, hanem minden férfi és nő békéjét – nemcsak a mi korunk békéjét, hanem minden idők békéjét. 

Az elnök megértette, hogy a nukleáris fegyverek korábban a háború természete megváltozott, és a totális pusztítás réme miatt a béke fenntartása különös fontosságot kapott. Kiemelte a Szovjetuniót, mint ami miatt nehéz világbékéről és világleszerelésről beszélni, de rögtön hozzátette, hogy hisz abban, hogy meg lehet változtatni a szovjetek gondolkodását, külön hangsúlyozta: 

De azt is hiszem, hogy felül kell vizsgálnunk saját hozzáállásunkat – egyénként és nemzetként egyaránt –, mert a mi hozzáállásunk ugyanolyan lényeges, mint az övék. És ennek az iskolának minden végzősének, minden gondolkodó polgárnak, aki kétségbeesik a háborútól és békét akar teremteni, azzal kell kezdenie, hogy befelé tekint – megvizsgálja saját hozzáállását a béke lehetőségeihez, a Szovjetunióhoz, a hidegháború menetéhez, a szabadsághoz és a békéhez itthon. 

Mondta ezt egy olyan korszakban, amikor a média és a politika azt sugározta, hogy a szovjetekkel lehetetlen a megegyezés, a háború elkerülhetetlen. Kennedy szerint viszont ez kishitűség z, amely az emberiséget halálra ítéli, és ahhoz vezet, hogy olyan erők ragadják magukhoz az irányítást, amelyeket nem fognak tudni korlátok között tartani. És az ő erőszakos halálával be is bizonyosodott, hogy ezek az erők már magukhoz is ragadták az állam irányítását.  

Ezt tenné ma JFK

A beszéd közvetlenül hozzájárult az Egyesült Államok és a Szovjetunió által 1963 júliusában aláírt részleges atomcsendszerződéshez. A beszéd kézhezvételekor Nyikita Hruscsov szovjet vezető azt mondta Kennedy oroszországi követének, Averell Harrimannak, hogy ez volt a legnagyobb beszéd amerikai elnöktől Franklin D. Roosevelt óta, és hogy békét akar kötni Kennedyvel. Az elnök tudta, hogy a kiegyezéshez nehéz út vezet, de Hruscsovban és benne megvolt az akarat, hogy ez létrejöjjön, mint mondta: ,,Soha ne tárgyaljunk félelemből. De soha ne féljünk tárgyalni.” A jelen helyzetre vonatkoztatva Jeffrey D. Sachs amerikai közgazdász a Hogyan törekedne JFK a békére Ukrajnában? című cikkében megjegyezte: 

Az ukrajnai háborúval összefüggésben Biden szinte JFK ellentéteként viselkedett. Személyesen és többször is befeketítette Vlagyimir Putyin orosz elnököt. Kormánya az Egyesült Államok háborús célját Oroszország gyengítéseként határozta meg. Biden elkerült minden kommunikációt Putyinnal. Úgy tűnik, 2022 februárja óta egyszer sem beszéltek, és Biden visszautasította a Putyinnal folytatott kétoldalú találkozót a tavalyi G20-csúcstalálkozón Balin, Indonéziában.” Sachs professzor elismeri, hogy miközben a NATO-nak kétezer kilométeres határa van Oroszországgal, addig ,,az Egyesült Államok soha nem tűrne el egy mexikói–orosz vagy mexikói–kínai katonai szövetséget, tekintettel a kétezer mérföldes mexikói–amerikai határra. Itt az ideje, hogy Biden tárgyalásokat folytasson Oroszországgal.

Kennedy elnök egyetemi beszéde után beindult egy visszaszámlálás, mert ezt követően egyre világosabbak lettek feszültségcsökkentő, béketeremtő szándékai, és így szinte egyenes út vezetett a novemberi dallasi eseményekhez. Az Egyesült Államok 35. és első katolikus vallású elnökét ugyanaz a zsarnoki érdekkör ölte meg, amely érdekelt volt a hidegháború fenntartásában és akik utódai ma ugyanúgy ott állnak Biden mögött, és irányítják a döntéseket. Ma már határozottan ki lehet és kell mondani, hogy Kennedy az amerikai tábornokok és a CIA által végrehajtott merénylet áldozata lett. Évekkel a meggyilkolása után Fidel Castro azt mondta Robert F. Kennedynek: 

Ha a bátyád tovább élt volna, az országaink közötti kapcsolat nagyon más lett volna. Nagyszerű elnök volt, szokatlan ember, aki szerette a gyerekeket, és erőteljes megértéssel rendelkezett az országotokat irányító hadseregről és nagyvállalatokról. A béke felé vezető úton haladtunk. 

Pontosan ez volt az, amit a katonai-ipari komplexum és az azt segítő szervezetek nem akartak. Mert ameddig az amerikaiak nem tudják megváltoztatni az Egyesült Államok II. világháború után kialakult hatalmi struktúráját, addig a hidegháborús paranoia és megoldások folyton vissza fognak köszönni. 

Borítókép: Kennedy Dallasban a halála előtt (Fotó: Getty Images)