Január 19-én kezdődött a magyarországi németek deportálása

A magyar törvényhozás a Kereszténydemokrata Néppárt javaslatára hozott határozatot 2012 decemberében arról, hogy január 19. a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja. A megemlékezések 2013 elején kezdődtek. A januári dátum indoka, hogy az első, a magyarországi németeket a német állam területén akkoriban kialakított megszállási övezetek egyikébe szállító transzportot ezen a napon indították el a budaörsi vasútállomásról.

2024. 01. 19. 5:10
lugas
Kéty és Murga községek német anyanyelvű óvodásai és iskolásai 1936-ban Fotó: Fortepan–Erdei Katalin
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A németség jelenléte a Kárpát-medencében egyidős az államalapítással, hiszen tudjuk, hogy Szent István király segítségére német papok, szerzetesek, hivatalnokok és katonák érkeztek Magyarország közigazgatása, védelmi és biztonságpolitikája, kulturális és oktatási élete, valamint keresztény egyházszervezete kialakításához. A középkor folyamán aztán – főleg a XII–XIII. századtól kezdődően – a 900-as évek közepén létrejött Német-római Birodalom területéről számos szakképzett ember érkezett magyar földre (például bányászok és kézművesek), akik nemcsak tudásukat, nyelvüket és kultúrájukat, de jogi berendezkedésüket, valamint a német városok lakóira jellemző polgári öntudatot és önkormányzati igényüket is magukkal hozták. A szepességi cipszerek és az erdélyi szászok évszázadokon keresztül meghatározó szerepet vittek Magyarország és Erdély gazdasági, politikai és kulturális életében.

Brandenburg Gate and city center
németek deportálás
lugas
A Szovjetunió a háborúban győztes nyugati szövetségeseitől követelte, hogy Kelet- és Közép-Európából távolítsák el a németséget. A magyarországi németek deportálása azt célozta, hogy később Németországnak ne lehessenek területi követelései. Fotó: Picture Alliance

A németek betelepítésének nagy modern kori hulláma a török kiűzését követően kezdődött, amikor a Habsburg-dinasztia – miután fegyveres erővel visszahódította a történelmi Magyarország jelentős részét az Oszmán Birodalomtól a XVIII. század elejére – a térség újbóli benépesítése mellett döntött: elsősorban gazdagsági megfontolásból, hiszen a birodalmuknak szüksége volt a régióban előállított mezőgazdasági értékekre (például gabonára és szarvasmarhára, már csak a haderő ellátása miatt is).

Ne feledjük, országunk három részre szakadása idején, a XVI–XVII. században a török hódoltság területéről a magyar népesség javarészt eltűnt: vagy a Felvidékre, a királyi Magyarország földjére (kisebb arányban az erdélyi fejedelemség vidékeire) húzódott, vagy török fogságba került. A magyar (és persze valamennyi balkáni) nép nagy tragédiája az ebben az időszakban a törökök által szedett gyermekadó, amelynek során az itteni családjuktól elszakított fiúkból többnyire janicsár katonákat, a lányokból pedig – jó esetben török férfival között házasság után – török identitású és elkötelezettségű gyerekeket szülő és gondozó anyákat neveltek.

 

Nagyszámú németség érkezett a török kiűzése után

Az 1700-as évekbeli Habsburg telepítési politika eredményeként például Baranya, Tolna, Bács, Békés vármegye, valamint Buda és Pest környéke mellett a Temesi Bánság területére érkeztek nagy számban katolikus vallású németek az akkor már csak formálisan létező Német-római Birodalom egyes államaiból és tartományai­ból. Az akkoriban betelepedett sváb népesség elsősorban földműveléssel foglalkozott, Tolnában és Baranyában többek között a szőlő- és borkultúra megteremtésében is kiemelkedő eredményeket értek el.

A trianoni békediktátum utáni magyar állam területén az 1920-as népszámlálás adatai szerint a lakosság hét százaléka, vagyis mintegy 550 ezer ember vallotta magát németnek, ezzel a legnagyobb magyarországi etnikai kisebbséget alkotva. Az 1930-as években, Adolf Hitler és a nemzetiszocialista párt németországi hatalomra kerülésével párhuzamosan megjelent a németség egy földrajzi térben – a gyakorlatban és politikai szinten: egy állam területén – való egyesítésének a gondolata, amely Magyarországon is hamar támogatókra talált, és népszerű lett a német nemzetiségűek körében.

A hazai németek mintegy harmada a Nagy-Németország-párti (de egyébként nem feltétlenül kizárólag náci meggyőződésű tagsággal rendelkező) Volksbundhoz (teljes nevén a Volksbund der Deutschen in Ungarnhoz, magyarul a Magyarországi Németek Népi Szövetségéhez), míg hat-hét százaléka a Hűségmozgalomhoz (hivatalos nevén a Hűséggel a Hazához, németül Mit Treue zum Vaterlandhoz) csatlakozott. Utób­biak bonyhádi központtal szervezkedtek, s a magyar államhoz való ragaszkodásukat akarták kifejezni mottójukkal is: „Hűség Istenhez, hűség a magyar hazához, hűség a népiséghez!”

1944 márciusában a náci Németország hadereje megszállta hazánkat, és a magyarországi németek közül sokakat besoroztak akár a német hadseregbe, akár a hírhedt Waffen SS-be. A világháborús vereséggel párhuzamosan, 1944–45 fordulóján a menekülő német haderő – a szovjet bosszútól tartva – az itteni német lakosság jelentős részét evakuálta, akik azonban később jórészt visszatértek. Az itthon maradtak, illetve a keleti fronton hadifogságba esettek közül nagy arányban hurcoltak németeket málenkij robotra a Szovjetunióba: többek között középítkezésekre, mezőgazdasági munkákra, illetve bányászatra. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a szegedi és környékbeli fiatal sváb lányokat például donyecki szénbányákban kényszerítették munkára.

 

A németek deportálásáról 1945-ben született rendelet

A Szovjetunió a háborúban győztes nyugati szövetségeseitől követelte, hogy Kelet- és Közép-Európából távolítsák el a németséget. Elsősorban azért, hogy jelenlétük a jövőben ne szolgáltathasson jogalapot a német állam területi igényeire. Ennek jegyében a szovjet érdekszférába került közép-európai államok – köztük Magyarország – területéről is megkezdődtek a kitelepítések. A magyar kormány a megszálló szovjetek nyomására 1945 december utolsó napjaiban adott ki egy rendeletet, amely szerint mindenki, aki az 1941. évi népszámláláskor német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta magát, az telepíttessék ki Németország valamelyik (a szovjet szándék szerint lehetőség szerint: nyugati) megszállási zónájába.

A rendelet többek között a következőket mondta ki: „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.” A rendelkezés alól elvileg mentesülhettek azok „akik bár német anyanyelvűek­nek, de magyar nemzetiségűek­nek vallották magukat, ha hitelt érdemlően igazolják, hogy a magyarsághoz való nemzethű magatartásukért üldöztetést szenvedtek”. Fontos kitétele volt a jogszabálynak, hogy az „áttelepülésre kötelezett személyeknek – tekintet nélkül arra, hogy az ország területén vagy azon kívül tartózkodnak – minden ingó és ingatlan vagyonát a jelen rendelet hatályba lépése napjától kezdő­dően zár alá vettnek kell tekinteni, a tulajdonos (birtokos) abból semmit el nem idegeníthet és azt meg sem terhelheti”.

Az előbbiekben említett 1941-es népszámlálás kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy az a megnövekedett, a területgyarapodások utáni Magyarországon készült, amelynek a határai között élők közül akkor 303 ezren vallották magukat német nemzetiségűnek, míg 477 ezren német anyanyelvűnek. Ez arra a sajátos jelenségre hívja föl a figyelmet, hogy a németség jelentős része – mintegy harmada – magyar nemzetiségűnek, mégpedig német anyanyelvű magyar nemzetiségűnek érezte magát. Ennek kapcsán talán elég csak a német családból származó, a két világháború között hatalmas népszerűségnek örvendő két írónkra utalni: a felvidéki, kassai gyökerű Márai Sándorra (született Gros­schmid Sándorra) és a délvidéki, verseci származású Herceg Ferencre (született Franz Herzogra), akik egyébként nemcsak sikeres – és nem utolsósorban polgári értékrendű – írók voltak, de a Magyar Tudományos Akadémia tagjai is.

Végül aztán 1946 és 1949 között mintegy 180 ezer magyarországi németet telepítettek ki. A legszomorúbb hatása azonban a hazai németség második világháborút követő üldöztetésének, valamint kollektív bűnösként való megbélyegzésének és elhurcolásának az volt, hogy a magyarországi németek szégyellni kezdték nemzetiségi identitásukat. Az 1949-es népszámlálás alkalmával alig több mint húszezren merték magukat németnek vallani. Az államszocialista rendszer bukása után azonban a hazai németség újjászerveződött, s jelenleg – derül ki a tavalyelőtti népszámlálás adataiból – 140 ezer fő fölött van a német nemzetiséghez tartozók száma Magyarországon. Napjainkban a német az egyetlen olyan hazai etnikai kisebbség, amely – nemzetiségi kedvezménnyel – mind a 2018-as, mind a 2022-es választásokon ország­gyűlési képviselőt tudott a törvényhozásba juttatni Ritter Imre személyében.

 

Borítókép: Kéty és Murga községek német anyanyelvű óvodásai és iskolásai 1936-ban (Fotó: Fortepan)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.