A vasorrú bába lába szára pörköltté változik

Egy teljesen egyszerű, hétköznapi húslevessel kezdődött, egy marhahúslevessel, lábszárból

Balsikerem nem veszi el önbizalmamat. Fésűt dörgölök és papírszeletkéket csipegetek fel a fésűvel. A húgom azonban felbosszant, és azt állítja, hogy a papírszeletkék csak azért ragadnak a fésűhöz, mert a fésű piszkos. 

Áttérek a Leclanché-elemre. Ez kicsit bonyolult dolog. A befőttesüveg rendben volna, de honnan veszek staniolt? Réz is jó volna, – hja, ha a fürdőszoba csapját le lehetne olvasztani! Csakhogy ez több nehézségbe ütközik, aztán meg, nem tudom, meggyőzhetem-e családomat fölfedezéseim fontosságáról, és arról, hogy ezek a fölfedezések a család részéről bizony áldozatokat és nélkülözéseket követelnek. 

Ellenben ki fogom szivattyúzni a vizet a vizeskannából, ki én, és bebizonyítom, be én, a légnyomást. A légszivattyút azonnal megtervezem papíron, fantasztikus utópiák ragadnak magukkal. Az egész szobából kiszivattyúzom a levegőt, ki én, úgyhogy a tárgyak elvesztik szabadesésüket. 

Marinak, a mindenesnek, az a nézete, hogy én egy pofont fogok a papától kiszivattyúzni, ha azonnal nem veszem ki a mozsárból az ecetet és a széndarabokat, amiket beleraktam. A természettudományokat kezdik görbe szemmel nézni – de hát nem lehet forradalmat csinálni anélkül, hogy föl ne forgassuk a fennálló világrendet. Hát nem hisztek Newtonnak és Kopernikusnak? Hát idenézzetek – mondjuk, ez a lámpa legyen a Nap – a szabad térben mozgó égitest. Nézzétek, ideteszem a mágnesvasat – képviselje a gravitációs erőt. Vagy, mondjuk, ne a lámpa legyen a Nap, hanem ez a mágnesvas, és legyen a lámpa csak egyszerűen a Föld. Na most már, na már most. Most képzeljétek, hogy ez a mágnesvas, ami ugye, a Nap, itt, ahol tartom, egy helyben áll. Ugye, most a lámpának a bal oldalát világítja meg? De kérlek, Mici, ne légy olyan nehézfejű. Igenis, most úgy van, hogy ez világítja meg a lámpát, és nem a lámpa eztet, mert a lámpa, az egy sötét test legyen. Na már most. Meddig tart ez? Ugye, addig tart csak, míg a Föld, vagyis a lámpa el nem fordul, nem megyünk semmire, mert akkor csak éj és nap váltakoznék és nem lennének évszakok. Hanem a Földnek is el kell mozdulni – keringeni kell – mozdulni kell neki, az istenit – nna!! látjátok?! így mozog… így mozog a Föld… így kell neki mozogni – és mégis mozog…

Arról nem tehetek, hogy a lámpa leszakadt. Rosszul volt feltéve – a csavar nem működött. Azt pedig természetesnek találom, hogy a hálátlan és meg nem értő bírák vacsora helyett kilöktek a cselédszobába, és rám zárták az ajtót. Galileivel is pont ezt csinálták. De az igazságot nem lehet véka alá rejteni. Eppur si muove!” 

  Bizony. Karinthy is része az örökkévaló dolgoknak, ő is egy darabka minden, ami körülvesz és mindig is körülvett, Karinthy is része annak a közegnek, amelyben megleled a boldogságot, miképpen a derék Bulwer-Lytton felhívta erre a figyelmet, imigyen: „Minden bolyongás és kutatás dacára a boldogságot abban a közegben és azokban a tárgyakban leltem meg, amelyek mindig is körülvettek.” 

  Fél óra Karinthy, és máris jobban érzed magad, máris elfelejted kicsit ezt a mostani világot. 

– Eppur si muove! – ismételte meg Rezeda Kázmér, mert ma ő is kísérletezett. 

Odakint, a konyhában. 

Olyat tett, mint még soha. 

Vizet tett a pörköltbe! 

Pedig hányszor, de hányszor elmondta már, hogy aki vizet tesz a pörkölt alá, az bármi egyéb aljasságra is képes – mondjuk megcukrozza a káposztás cvekedlit–, és az ilyet örökre ki kell tiltani a konyhából. 

– Csak annyit kérek, tisztelt bíróság, hallgassanak meg az utolsó szó jogán, és utána hozzanak ítéletet – mormolta magában Rezeda Kázmér, s elégedett, mosolygós mormolás volt az, ugyanis a kísérletezés, amelynek végén víz került a pörkölt alá, teljes sikerrel zárult. 

Mert nem is igazi pörkölt volt az. 

És nem is igazi víz. 

De haladjunk sorjában! 

Egy teljesen egyszerű, hétköznapi húslevessel kezdődött, egy marhahúslevessel, lábszárból, s a hétköznap akkor változott rémálommá, mikor előkerült az a lábszár a nylonból. 

Inas, csimbókos, hártyás, rusnya lábszár volt az, a vasorrú bábáé lehet ilyen. 

És akkor Rezeda Kázmér hártyázott, csimbóktalanított és inakat szerelt ki a húsból, és kevés dolgot utált ennél jobban, és amiket a hentesre mondott közben, azt fedje a feledés jótékony homálya. 

Mikor végzett a vasorrú bába lábszárával, vízbe vetette, felforralta, lehabozta, bezöldségelte, befűszerezte, kicsire vette a lángot, ami egy indukciós tűzhely esetében erősen képletesen értendő, és könyvet vett elő, hogy olvasgasson egyet a délutánban, mert a délutánban olvasgatás is örökkévaló dolog, egy darabka minden, ami körülvesz s körülvett mindig is, s amelyben megleled a boldogságot, Móricz Zsigmond Mese a zöld füvön, erre esett a választás, s magától értetődő, hogy csakis és kizárólag a Képes Regénytár sorozat jöhet szóba, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1967, Győry Miklós rajzaival. Igen, vannak könyvek, vannak művek, melyeket egyszerűen nem lehet másképpen, csak egyféle kiadásban olvasni, ilyen például Rejtő Jenő, Rejtőt kizárólag a régi Albatrosz könyvek sorozatban lehet olvasni, minden más szentségtörés, na most a Mese a zöld füvön is csak ebben a kiadásban olvasható, s külön szót kell ejtenünk Győry Miklós rajzairól, mert Győry Miklós rajzai egyszerűen lenyűgözőek, amikor Rezeda Kázmér még kicsi volt, és nem vagy csak alig olvasott, a Mese a zöld füvönt már akkor nézegette, mert nem tudott szabadulni a tűz körül heverésző, harcsabajszú, jó magyar kurucok látványától, akik azokat a történeteket mesélték a maguk szórakoztatására. 

  „A végbeliek megunták a nagy nyomorúságot, mert immár tizenhat hónap óta nem kaptak semmiféle fizetést avagy zsoldot. 

Zöld fűre mentek hát, mert éhen nem halhattak; ha a király elfelejtkezett róluk, maguknak kellett utánanézni, hogy valamit szerezzenek szabad portyázással, a zöld füvön legelő csordákból és ménesekből. 

De a világ nagyon szegény volt, hiába kóboroltak el napi járásra, nem tudtak elégségest szerezni. Tanyát vertek hát egy kisded erdő sarkában, s szapora tüzeket raktanak a zöld mezőben, s bő lakomát sütöttek egynéhány lábas jószágból, akit fegyver közt hajtottak maguk előtt. 

Megeredt aztán a beszéd, ahogy ott hevertek a kövér fűben, a rongyos dolmányokon, s míg éhesen várták a hús sültét, keserűen emlegették a magas hatalmakat. 

– Ha űfölsége akasztófátul vagy rabságtul váltott volna ki bennünket, mégis kegyelmesebb fejedelemnek kellene hozzánk lennie! – mondta búsan egy varnyúbajszú csöndes magyar.” 

  Így kezdődik a sok mese azon a kövér, zöld füvön, és a kis Rezeda Kázmérnak örök életre bevésődött egy kép egy varnyúbajszú, csöndes magyarról. 

Azt hiszem, ezt nevezik örökségnek, valahová tartozásnak, hazának. S ehhez fogható fontossággal aztán csak az ősök, az asszony s a gyerekek bírnak, már persze akkor, amikor egészséges a világ. 

Arról nem is beszélve, hogy Rezeda Kázmér idestova ötvenhat éve töpreng azon, miért varnyúbajusz a varnyúbajusz, amikor a varnyúnak nincsen is bajsza, de valószínű, hogy ez örök titok marad immár. 

Úgyhogy ideje visszatérnünk a konyhába, ahhoz a leveshez. 

Mert sehogyan sem alakult az a leves úgy, ahogy alakulnia kellett volna, a vasorrú bába lábszára nem adta meg magát, és akkor hasított bele Rezeda Kázmér elméjébe, mint villám, az ötlet! 

Kivette a vasorrú bába rusnya lábszárát az egyre zavarosabb léből, s a nagy vágódeszkán felkockázta. Olyan félig puha állapotban leledzett a dög. Majd gyorsan felaprított vagy két csokor újhagymát, olajra vetette, mellé tett egy chilipaprikát és egy apróra vágott kápiát is. Mikor a hagyma megüvegesedett, beléje került két evőkanál jóféle, igazi pirospaprika – anyós szerzeménye Röszkéről–, s az így elkészült pörköltalapba belehajigálta a vasorrú bába csoffadt lábszárát. Sózta, borsozta, majorannázta, közepesre vette a „lángot” – s ekkor tekintete megakadt azon a két, csinos, csatos üvegen, melyek egyikében maga aszalta vargánya, másikban maga aszalta őzlábgomba lapult. S innen gyorsan ment minden. A gombák beáztatódtak, a pörkölt csöndesen, lustán, lassan rotyogott, s úgy háromnegyed óra elteltével Kázmér hozzáadta a gombákat a húshoz. És igen, a jóféle, erősen illatos és megbarnult gombaáztató vizet is hozzáöntötte. S tovább rotyogtatta, még egy órácskát. 

A végeredmény pedig, nos, a végeredmény egyszerűen pompás lett! Ízletes, zamatos, gazdag, gombával bolondított pörkölt. A vasorrú bába lába szárának apoteózisa.

– Hát így történt, tekintetes bíróság. Kérem a tekintetes bíróságot, hogy mindezek ismeretében hozzon ítéletet. Kérem továbbá, hogy vegyék figyelembe az egész eseménysor irodalmi vonatkozásait is, különös tekintettel a Mese zöld füvön felemlegetésére s a varnyúbajszú, csöndes magyarokra. 

  S ha esetleg valaki még ezek után sem tudna méltányos ítéletet hozni, annak hoztam egy kis kóstolót…