Órásmester és önkormányzati tanácsos, aki nem ismert lehetetlent
Minél abszurdabb egy ötlet, annál könnyebben kivitelezhető – valószínűleg ez lehetett a századforduló egyik leghíresebb szélhámosának, Hamrák Jánosnak a krédója. A helyét akár a Rejtő-regények lapjain is megálló Hamrák, álnevén Wild Gusztáv vagy búr generális, művésznevén pedig Mr. Hungary, aki egyaránt ténykedett szalámigyári munkásként, útkaparóként, lovászsegédként, kőművesként, és persze, aminek a hírnevét is köszönheti, hivatásos szélhámosként, 1877. február 19-én született a Túróc vármegyei Valcsán. Még mielőtt csalónak állt volna, először kisebb értékű lopások miatt került összeütközésbe a törvénnyel. Szélhámos karrierjén egy alkalom szülte ötlet indította el, 1902-ben. A kortársak visszaemlékezése szerint Hamrák rendkívül megnyerő, választékos modorú arisztokratikus jelenség volt, aki mesterien bánt a szavakkal. Egyik alkalommal amikor saját ügyének intézése végett betoppant a városházára, várakozás közben feltűnt neki a hivatali helyiség sarkában álló míves XVII. századi ingaóra.
Néhány nappal később már mint neves budapesti órásmester kopogtatott be a törvényhatósághoz a „segédjével” együtt.
Az íróasztal mögött stempliző hivatalnokkal fensőbbségesen közölte, hogy személyesen a főjegyző úr őméltósága megbízásából jött, és javítani viszik az órát. A szolgálatkész tisztviselő még az óra kicipelésében is segédkezett a „mesternek”, azon örvendezve, hogy végre-valahára működni fog a szerkezet. Mondani sem kell, hogy a lóvá tett hivatalnok soha többé nem látta az értékes műtárgyat. A sikeren felbuzdulva Hamráknak igencsak megtetszett az önkormányzati világ, így soron következő csalássorozatát már magát a székesfővárosi törvényhatóság tanácsosának kiadva követte el. A századelőn – akárcsak napjainkban –, a Duna korzó és a Váci utca számított Budapest egyik legelőkelőbb környékének. A Váci utcán egymást érték az úri törzsközönséggel rendelkező elegáns éttermek, ruhaszalonok és fényes üzletek; nem is létezett ennél ideálisabb terep az agyafúrt szélhámosnak. Miután alapos terepszemlét tartott, a hónalja alatt aktatáskát szorongató Hamrák hosszú mérőrudakat cipelő emberek társaságában tért vissza a Váci utca nyüzsgő forgatagába. Az embereit az egyik elegáns üzlet portálja előtt állította meg, majd ide-oda irányítgatva őket elmélyült jegyzetelésbe kezdett. Az üzlettulajdonos kíváncsiságát hamarosan felkeltette a boltja előtt összeverbuválódott mérőrudas társaság. Az elegáns öltönyt és Girardi-kalapot, a zakója hajtókájában pedig rangos kitüntetést viselő Hamrák a törvényhatóság tanácsosaként mutatkozott be a kíváncsiskodó kereskedőnek, majd megfellebbezhetetlen szigorúsággal arról tájékoztatta, hogy az önkormányzat nyilvános illemhely létesítést határozta el, aminek éppen most mérik ki a helyét. A hírtől megrémült kereskedő beinvitálta üzletébe a „tekintetes tanácsos urat”, aki némi győzködéstől meg főleg a zsebébe csúsztatott vastag borítéktól megenyhülve közölte, hogy megpróbál megfelelőbb helyet találni a közvécé számára. Hamrák még további hét üzlettulajdonost tett lóvá, akik komoly összeget fizettek a csalónak, hogy vécémentessé tegyék az üzletük előtti területet.
A búr háborús hős, aki eladat a Rottenbiller utcát
Hamrák ezt követően sem adta fel az önkormányzati ügyek iránt tanúsított vonzalmát. 1902-ben a fővárosi törvényhatóság arról döntött, hogy a Rottenbiller utca faburkolatát időtállóbb bazaltkockás burkolatra cserélik ki. A régi burkolat felszedésére negyven alkalmi munkást vezényeltek a helyszínre. A Rottenbiller utcai munkálatokat megneszelő és abban komoly üzleti lehetőséget szimatoló Hamrák fogta magát, és sietősen a helyszínen teremtett. A zakója gomblyukában viselt kitüntetéstől megilletődött rendőrhatósági közeggel leereszkedően közölte, hogy mint törvényhatósági tanácsos, az önkormányzat megbízásából ő fogja felügyelni az útbontás elvégzését, majd megkérte a szolgálatkész rendőrt, hogy biztosítsa, illetve a Verseny utcáig zárja le a forgalmat a munkálatok zavartalanságának érdekében. Hamrák így rendőri biztosítás mellett szedette fel a Rottenbiller utca mintegy harmadának faburkolatát, amit rövid úton két, szintén lóvá tett áldozatának értékesített tűzifaként. Amikor kiderült a turpisság, a szélhámos saját öngyilkosságának hírét keltve a Monarchia egyik, Budapesttől biztonságos távolságba fekvő városába, a csehországi Brnóba menekült, ahol Kremsier-cirkusz társulatához csatlakozva kamatoztatta tovább nem mindennapi képességeit. Hamrák magát retirált dél-afrikai tábornoknak kiadva – tisztes honorárium ellenében – mint az angol–búr háború egzotikus veteránja mesélt az őt szájt tátva hallagató publikumnak véres kalandjairól. A Rottenbiller utcai fiaskó után, de más bejelentések alapján is a Magyar Királyi Államrendőrség detektívjei ekkor már nagy erőkkel keresték a szélhámost. A „búr generális” éppen háborús élménybeszámolót tartott a cirkuszi közönségének, amikor csattant a csuklóján a bilincs. Kétéves börtönbüntetéséből 1904-ben szabadult, de ezután sem tért törvénytisztelő életmódra: még többször elítélték sikkasztás, lopás, egy alkalommal pedig becsületsértés miatt. Utolsó ismert szabadságvesztés büntetéséből nem sokkal az első világháború kitörése előtt, 1913. december 31-én szabadult. A nagy világégést követő sorsáról már nem sokat tudunk; a híres-hírhedt csaló, ha minden igaz, 1930 körül hunyhatott el ismeretlen helyen.
Varázsköpenyként használta a huszárfőhadnagyi egyenruhát
A kor leghíresebb, nemzetközi hírnévre is szert tett szélhámosa, Strasznof Ignác más krédót vallott, mint Hamrák János. A csalófejedelem bűnözői hitvallása ugyanis a „ne vegyél el semmit, hanem intézd úgy, hogy önszántukból adják” volt. Minden idők talán leghíresebb szélhámosa Mátészalkán született kispolgári családban, 1868. április 24-én. Bátyja, a neves színházigazgató, Szendrey Mihály azt követően vette pártfogásába rakoncátlan öccsét, miután egy lopási ügyben három és fél évet ült a börtönben. Strasznof ekkor döbbent rá, hogy változtatnia kell, de persze nem úgy, hogy tisztességes és törvénytisztelő életet kezdjen. Bátyja a kapcsolatai révén egy fővárosi lapnál helyeztette el riporternek. Hamar rájött azonban, hogy intelligenciáját a nyelvtudásával és kifogástalan modorával párosítva sokkal többre viheti, mint holmi egyszerű riporter. Óriási becsvágy fűtötte; a legjobb körökbe, a kor elitjébe, arisztokraták, főpapok és politikusok társaságába vágyott, no nem egészen önzetlenül, hanem hogy meggazdagodjon belőlük.
Strasznof Ignác a hosszúra nyúlt pályafutása során mintegy hatvan álnevet használt különbözői szerepeiben; egyaránt volt snájdig katonatiszt, befolyásos miniszteri tanácsos, sikeres üzletember, sőt még jámbor szerzetes is.
Szerepei közül talán a délceg huszárfőhadnagy állt hozzá a legközelebb, mindenesetre ehhez kötődnek a leghíresebb csalásai. A huszártiszti egyenruhát olyan varázsköpenyként használta, ami a kor zárt világának számos ajtaját, többek között a Nemzeti Kaszinó és a hercegprímási palota kapuit is megnyitották előtte. A mágnások elit klubja, a Nemzeti Kaszinó elérhetetlen világ volt az egyszerű földi halandók számára, de nem Strasznofnak. Egyik alkalommal huszárfőhadnagyi egyenruhájában és a szemébe monoklit csíptetve állított be a kaszinóba és még mielőtt a díszegyenruhás portás szóhoz juthatott volna, hanyagul odadobta neki leoldott kardját és köpenyét, majd sietős léptekkel, a bennfentesek magabiztosságával felrobogott a vörös szőnyeges lépcsőn. Odabenn zsúfolásig megtelt a rulett-terem. Strasznof sok mindenkit ismert hírből, hiszen az itt összegyűlt urak az akkori elit elitjét alkották. Végül Dániel Ernő báró és Szemere Miklós asztalához lépett. Szemere éppen bankot robbantott és elégedetten besöpörte a nyereményét, Strasznof pedig tudta jól, hogy nyerésben mindenki adakozóbb, mint ha vesztésre állna. A gátlástalan szélhámos odalépett a híres urasághoz, vállára tette a kezét, majd kecses főhajtással, bokáját összeütve megszólalt: „Szervusz, Miklós bátyám, kérlek alássan! Tennél nekem egy kis szívességet?” Szemere összehúzott szemmel méregette a számára ismeretlen huszártisztet, de Strasznof nem tágított és sikeresen meggyőzte a mágnást arról, hogy régi ismerősök, csak nem emlékszik rá. Végül becsületbeli ügyére hivatkozva – amiről a kártyacsaták híressége, Szemere is jól tudta, hogy ez mit takar –, hatezer korona „kölcsönnel” kopasztotta meg a nemes urat, amit Szemere Miklós természetesen soha többé nem látott viszont.
Egy herceg Esterházyt bármikor fogad az eminenciás úr
Egy másik alkalommal mint Vértessy Géza miniszteri tanácsos kopogtatott be a szombathelyi püspöki palotába. István Vilmos megyéspüspök szívesen fogadta a Budapestről érkezett „méltóságos urat” aki hatezer koronát kért a püspöktől, hogy a bécsi udvarnál szolgáló befolyásos gróf barátját támogassa egy fontos hazafias ügy elintézése érdekében. Strasznof az arisztokratákon kívül a klérus iránt is különös vonzalmat tanúsított. Amikor az egyik barátja, aki lóversenyezett és emiatt nyolcszáz koronát sikkasztott el attól a cégtől, ahol alkalmazták, a szélhámos segítségét kérte és Strasznof nem is hagyta őt cserben. Fiákerbe vágta magát és huszárfőhadnagyi egyenruhájában, tollforgós csákóban, monoklival a szemén a budavári hercegprímási palotához hajtatott. A szélhámost az esztergomi érsek, Vaszary Kolos bíboros-hercegprímás titkára, Kohl Medárd fogadta, aki tapintatosan megkérdezte a „főhadnagy urat”, hogy bejelentkezett-e, mert őeminenciájának jelenleg nincs fogadóórája. A lépcsőn sietősen felfelé haladva Strasznof foghegyről odavetette a nyomában lihegő titkárnak, hogy őt mint herceg Esterházyt, bejelentés nélkül is fogadni fogja az eminenciás úr. Kohl Medárd nem akart tovább ellenkezni, ezért bejelentette az érseknek, hogy „Esterházy herceg őfensége” kér tőle rendkívüli audienciát. Strasznof az igazi hercegeket megszégyenítő arisztokratikus fesztelenséggel arra kérte Vaszary bíborost, hogy segítsen neki egy hirtelen támadt apróságban. Elmondta, hogy egy kiváló barátja, akiért ő kezeskedik, becsületbeli ügybe keveredett, amit aznap este hatig kell teljesítenie Mivel neki már nincs ideje hazautazni a birtokára, hogy a számadójától vegyen fel pénzt, ezért kéri őeminenciájának segítségét. Strasznof mert nagyot gondolni, mert noha a barátjának csak nyolcszáz koronára volt szüksége, de úgy gondolta, ilyen csekélységgel nem sértheti meg az érseket, ezért ennek a tízszeresét kérte. A kapott nyolcezer koronából nyolcszázat odaadott a barátjának, a többit megtartotta magának. Utóbb úgy kommentálta ezt az esetet, hogy ezzel egy embert mentett meg az öngyilkosságtól.
Még annak a börtönnek is eladta a bútorzatát, ahol a büntetését töltötte
Strasznof kifogyhatatlan volt a különféle agyafúrt praktikákból. Különösen nagy port vert fel, amikor értékes államkötvények ellenében hiszékeny bolgárkertészeknek adta el a Vérmezőt. De nemcsak idehaza, hanem külföldön is számos trükkös csalást követett el. Amikor hírét vette, hogy a hamburgi amerikai konzul súlyosan megbetegedett Párizsban, Strasznof mint a konzul feleségének „jó barátja”, egy, az asszony nevében hamisított levéllel sorra végigjárta a németországi konzulátusokat, hogy támogatást kérjen a franciaországi gyógykezelésre. Többek között a dán, a svéd, az angol és az olasz konzul is jelentős összegekkel sietett a diplomata segítségére, amit a konzulné „önzetlen barátja”, a négy nyelven folyékonyan beszélő Strasznof kasszírozott be a lépre csalt diplomatáktól. Nem sokkal ezután a császárvárosban, Bécsben bukkant fel, ahol házasságot ajánlott egy nála jóval idősebb özvegy grófnőnek. Az idős hölgyet annyira levette lábáról a fess magyar huszártiszt, hogy ötvenezer koronát adott át Strasznofnak az esküvői ünnepség lebonyolítására. Mondani sem kell, hogy a frigy nem jött létre, Strasznof pedig elegánsan lelépett a kisebb vagyonnal felérő pénzzel. 1906-ban a megtévesztés magasiskoláját adta elő Zágrábban, ahová Oscar Berger von Wildenegg császári és királyi titkos tanácsosként érkezett meg a zágrábi érsek vendégeként. Napokig tárgyalt az udvar nevében a hatalomra vágyó horvát főurakkal és politikusokkal, de ezúttal rajta vesztett. A látogatás végére ugyanis az érsek gyanút fogott, a rendőrök pedig a zágrábi vasútállomáson a Budapestre induló gyorsvonatról szedték le a szélhámost. A zágrábi törvényszék végrehajtandó börtönbüntetésre ítélte az ekkor már nemzetközi hírűvé lett csalót, itthon viszont Strasznofot ünnepelték az újságok, mivel néhány nap alatt többet ért el a horvát politikában, mint a magyar politikusok több év alatt. Büntetését a lepoglavai fegyintézetben kellett letölteni, ám itt sem tagadta meg önmagát, és eladta a börtön bútorzatát. Az első világháború után azonban leáldozott a szélhámosok koronázatlan császárának kétes karrierje
. Amikor 1925-ben kiszabadult a Kufsteinben letöltött utolsó büntetéséből, elhatározta, hogy megírja az emlékiratait. Ám még most is dolgoztak benne a régi reflexek, mert a memoár kéziratát egyszerre két kiadónak is eladta, noha mindegyikük kikötötte a közlés kizárólagosságát.
A szélhámosok koronázatlan fejedelme, Strasznof Ignác 1933. július 9-én, 65 éves korában halt meg.
Borítókép: Jelenet, az Én, Sztrafnov Ignác, a szélhámos című filmből (Forrás: Mafab)
