A rendíthetetlen pásztor

Közvetlen környezete, munkatársainak, papjainak, tanítványainak és híveinek egy része, valamint az általa védett üldözöttek már közvetlenül halála után tisztelték és vértanúnak tekintették.

Két évtizeddel ezelőtt az egyik szegedi kulturális televízió magyar történelmet bemutató sorozatának több alkalommal lehettem a vendége. Ezen alkalmak egyikén egy hosszú, csaknem egyórás beszélgetést készítettek velem Apor Vilmosról és vértanúságáról, halála 60. évfordulójára emlékezve. Nem sokkal az adás után véletlenül összefutottam Rakonczai János címzetes főiskolai tanárral, Szeged egyik nagy műveltségű és poliglott alakjával, aki a város 18. századi művelődéstörténetének is jeles kutatója volt. Elmondta, hogy a műsor apropóján az egyébként protestáns vallású felesége egy régi emlékét idézte föl neki Aporral kapcsolatban. A gyulai származású asszony kislány korában gyakran találkozott a város plébániáját vezető Apor Vilmossal, akiről elmondta – s ezt számos másik korabeli visszaemlékezés és szemtanúi elbeszélés is alátámasztja –, hogy soha nem volt pénze és hogy mindig – ha nem is rongyos, de – erősen viseltes és kopottas reverendát, illetve papi civil ruhát viselt. Hiszen minden pénzét a szegényeknek és a rászorulóknak adta. Sőt, szociális tevékenységében és adományozásaiban a felekezeti hovatartozásra egyáltalán nem volt tekintettel. Bár természetesen elsősorban a katolikusokat igyekezett támogatni, a más vallásúakkal is hasonlóan bánt.

Ősi erdélyi nemesi családból származott báró Apor Vilmos, aki Petőfi halálának helyétől nem messze, Segesvárott született az 1892-es szökőév február havának 29. napján.

 A családi hagyomány szerint a korai középkorban ősei a rabonbán tisztségét (vagyis egy politikai és vallási vezetői, főpapi posztot) töltötték be Erdélyben. Nagyapja bíró volt, a marosvásárhelyi tábla elnöke. Szintén jogi szakember édesapja, Apor Gábor közigazgatási vezetőként, főispánként tevékenykedett, néhány évvel Apor Vilmos születése után pedig a király személye körüli minisztérium államtitkárává nevezték ki. Emiatt családostól Bécsbe költözött. Fia német iskolákban tanult a császárvárosban, később a jezsuiták növendéke volt Kalksburgban és Kalocsán. Végül Innsbruckban folytatott egyházi tanulmányokat. A jezsuita atyák spiritualitása volt rá olyan hatással, hogy a papi hivatást választotta. A nagy háború éveiben teológiából doktorátust szerzett és tábori lelkészként szolgált.
Huszonhat éves korától egészen püspöki kinevezéséig Gyulán tevékenykedett, előbb segédlelkészként, majd plébánosként. Hihetetlenül nagy dinamizmussal és elhivatottsággal vetette bele magát a lelkipásztori munkába. Szegény családok élelmezésére ingyenkonyhát hozott létre, katolikus lapot szerkesztett és adott ki Békés vármegye akkori székhelyén, ahová alföldi katolikus nagygyűlést szervezett, amelyen Lorenzo Schioppa érsek, budapesti apostoli nuncius is részt vett. Az 1925-ös szentévi zarándoklat keretében húszfős helyi csoport élén látogatott el Rómába. A nemzetiségileg és felekezetileg is sokszínű Gyulán (amely ma a hazai román ortodox püspökség székhelyének is otthont ad) a magyar ajkú, valamint a német származású és anyanyelvű katolikus híveinek lelkipásztori ellátására egyaránt figyelt.

Bátran és határozottan kiállt nem pusztán a katolikus egyház évezredes értékei mellett, de a kereszténység társadalmi tanítását a cselekedeteiben is igyekezett kifejezni. A korabeli „neobarokkos” katolikus egyházfelfogással szemben a szolgáló egyházban hitt.

 Ugyanakkor persze a katolikus ember kötelességének tartotta a közéleti szerepvállalást szükség esetén, mégpedig a keresztény értékeknek és a katolikus egyházi érdekeknek a politikai diskurzusban való megjelenítése szándékával és igényével. Ennek jegyében vállalt szerepet – már győri főpásztorként – a Katolikus Szociális Népmozgalom szervezésében, s támogatta a kereszténydemokrata politikai mozgalmakat. Az 1944-ben létrejött Kereszténydemokrata Néppárt első vezetője unokaöccse, gróf Pálffy József volt.

Tiszteletreméltó XII. Piusz pápa 1941 elején nevezte ki győri megyés püspökké. Szentelésére a gyulai Nádi Boldogasszony-templomban került sor. A szertartást Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek, Czapik Gyula veszprémi püspök és Glattfelder Gyula családi püspök végezte. Ezután Győrbe költözött, ahol beiktatása, főpapi székének szertartásos elfoglalása és az egyházmegye ügyeinek átvétele után markánsan kifejtette véleményét a korabeli közéleti viszonyokról is. Ennek jegyében például nem vett részt a kormányzóhelyettes megválasztásában. Horthy Istvánnal kapcsolatban nemcsak felekezeti aggályai voltak (a kormányzói család református vallású volt), de az életmódját sem tartotta helyesnek. Véleményét nem is rejtette véka alá. Később, a német megszállás, a nyilas uralom és az ország hadszíntérré válása idején védte a nála védelmet kereső kirekesztett, megbélyegzett és elpusztításra ítélt zsidókat (a katolikus hitre tért zsidó gyökerű híveket tömörítő Magyar Szent Kereszt Egyesület országos elnöke is volt), de származástól függetlenül minden üldözöttnek menedéket nyújtott.

Apor Vilmos utolsó püspöki körlevelét 1945. február 14-én, a nagyböjt kezdetén adta ki. Ebben olvashatjuk a következőket. „Hitünk mondja, hogy minden szenvedés, melyet az isteni Gondviselés ránkbocsájt, avagy megenged, valamiképp javát szolgálja annak, aki engedelmes és alázatos szívvel fogadja. Ne kérdezzük tehát nyugtalanul, türelmetlenséggel, szinte lázadozva, hogy miért épp így és épp ránk bocsájtotta a Teremtő ezeket a rettenetes csapásokat, miért kímélt meg másokat, kik talán inkább rászolgáltak, hogy az Örök Bíró sújtó keze rájuk nehezedjék, ne kérdezzük, hanem fogadjuk el az Apostol szavát: »Tudjuk pedig, hogy az Isten közreműködtet mindent azok javára, kik őt szeretik.« Eljön az ideje, talán már ebben a földi életünkben, hogy megértjük ezt az igazságot és százszorosan kárpótol Isten mindenért, amit elvesztettünk és most oly keservesen megsiratunk. A szegénység, amelybe beleestünk szabadabbá és jobbá teszi lelkünket és amint a tűz kiolvasztja az aranyat, úgy hozza felszínre szívünknek sok lappangó értékét és szépségét.”

Az imént idézett sorokkal a második világháború borzalmaira, egyrészt az ország német megszállására és háborús területté válására, másrészt a keleti és a középső országrészben akkor már megindult szovjet megszállásra utalt. Jellemző Apor püspök személyiségére és hivatástudatára, hogy nem nézte jó szemmel, sőt megfeddte azokat a paptestvéreit, akik elmenekültek akár a német, akár a szovjet katonák elől. Úgy vélte ugyanis, hogy a pásztornak soha nem szabad otthagynia a rábízott nyájat. Egykori titkára, Cseh Sándor győri kanonok visszaemlékezéseit Apor Vilmosra és vértanú halálára önálló kötetben jelentette meg. Ebben idézte föl azt az esetet 1944 őszéről, amikor a püspököt meglátogatta egy Erdélyből elmenekült papi csoport, amelynek néhány tagját ismerte, hiszen ő maga is erdélyi származású volt. A papoknak ezt mondta: „Ha a veszélyben egyetlen hívő is otthon marad, a papnak is otthon kell maradnia. Aztán kifejtette – írja egykori titkára –, mégpedig nyomatékos szavakkal, hogy a lelkipásztornak mi a kötelessége. A pásztornak nem szabad elfutni a nyáj mellől, ha jön a farkas.”

Apor Vilmos nem sokkal később valamennyi lelkipásztor számára példát adóan cselekedett akkor, amikor nem futott el, mikor jött a farkas: mégpedig 1945 húsvéti időszakának nagypéntekén, a szovjet megszállók képében.

 A győri püspökvár óvóhelyén bujkáló üldözöttek – többségükben nők és gyermekek – tartózkodtak Apor Vilmossal együtt, az ő védelme alatt, amikor szovjet katonák egy csoportja, élükön egy kapitánnyal, megjelent. Rabolni és fosztogatni kezdtek, valamint italt és nőket követeltek. Hallatlan bátorságról és lélekjelenlétről tanúságot téve Apor Vilmos a két karját lefogva parancsnokukat az óvóhelyről kilökte, majd ő is kiment utána, az ajtót pedig becsukta maga mögött. Így szó szerint a saját testével védte a nála menedéket keresőket. Ekkor dördült el az a három lövés, amelyek egyike végül Apor Vilmos mártírhalálához vezetett. Az első golyó kettétört és a jobb karján sebesítette meg a főpásztort. Ennek az volt az oka, hogy Apor olvasáshoz szemüveget használt. A reverendája jobb kézfejrészébe egy kicsi cipzáras zsebet varratott, amelyben egy fémtokban tartotta a szemüvegét. A fémtokot elérve a lövedék kettétört, egyik része meg is maradt a mandzsettában, a másik pedig a szemüveget széttörve apró szilánkos horzsolásokat okozott. A második lövés a fején találta el a püspököt, alulról érkezve a golyó a jobb szemöldöke fölött okozott erősen vérző, de nem súlyos horzsolt sebet. A harmadik golyó azonban a rábízottakat védő főpásztor hasüregébe hatolt. A köldökétől egy-két centiméternyire jobbra fúrta át a hasfalát, átszakítva a vékonybelet, megsebesítve a májat és áthaladva gyomron is. Az őt operáló orvos később megállapította, hogy a gyomra teljesen üres volt, így roncsolás nélkül hatolt át rajta a golyó. Nagypéntek volt ugyanis, Jézus Krisztus földi halálának emléknapja, s aznap Apor – mivel egész életében szigorúan tartotta a böjtöt – csak folyadékot vett magához, egyáltalán nem evett semmit. Három nappal később, 1945. április 2-án, Húsvéthétfő hajnalán belehalt a sérüléseibe.

Közvetlen környezete, munkatársainak, papjainak, tanítványainak és híveinek egy része, valamint az általa védett üldözöttek már közvetlenül halála után tisztelték és vértanúnak tekintették. Erre alapozva kezdődött meg a boldoggá avatási eljárása 1946-ban, amelynek – noha a kommunista diktatúra idején fölfüggesztés alatt volt az ügy – eredményeként Szent II. János Pál pápa 1997. november 9-én boldoggá avatta és engedélyezte a katolikus egyházban a nyilvános tiszteletét. Boldog Apor Vilmos életet adta a rábízottakért, a lelkiismereti meggyőződéséért és a hazájáért. Ezzel pedig nemcsak a katolikusoknak, de minden magyarnak példaképévé vált.