Nyolcvan éve, 1945. április 8-án, a húsvétot követő fehérvasárnapon az észak-bajországi flossenbürgi koncentrációs táborban a statáriális hadbíróság Hitler parancsára halálra ítélte az ellene irányuló összeesküvés vezető személyeit – köztük Wilhelm Canaris admirálist, az Abwehr volt vezetőjét, Oster és Thomas tábornokot, Gehre századost, Sack bírót, Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkészt – és másnap hajnalban kivégezték őket. Azon a napon ölték meg Sachsenhausenben Bonhoeffer sógorát, Hans von Dohnanyit is (a híres magyar zeneszerző, karmester, Dohnányi Ernő fiát). Két hét múlva az amerikai csapatok bevonultak Flossenbürgbe, rá egy hétre, április 30-án Berlinben Hitler öngyilkosságot követett el, és május 8-án Wilhelm Keitel vezértábornagy aláírta a német hadsereg feltétel nélküli kapitulációját. Tehát csupán néhány napon múlt, hogy a 20. század egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású keresztyén teológusa, lelkipásztora, prófétája megmeneküljön a haláltól.
De ő nem is akart megmenekülni. Mielőtt a kivégzése helyszínére hurcolták, a buchenwaldi haláltábor foglya volt, ahonnan megszökhetett volna, de kitartott abban a tudatban, hogy bármelyik pillanatban felszabadíthatják vagy megölhetik társaival együtt.
A flossenbürgi börtönorvos később így számolt be Bonhoeffer utolsó perceiről: „Mélységesen megindított, ahogy ez az ember imádkozott, akkora áhítattal és azzal a bizonyossággal, hogy Isten meghallgatja az imáját. A kivégzés helyén újból mondott egy rövid imát, aztán fellépdelt az akasztófához, bátran, nyugodtan... A csaknem ötven év során, amíg orvosként dolgoztam, szinte soha nem láttam még embert, aki így halt volna meg, az Isten akarata iránti teljes alázatossággal.”
Isten akarata iránti teljes alázatosság és feltétlen engedelmesség – ez volt Bonhoeffer hitének, magatartásának, egész életének vezérlőelve. Mártírhalála után néhány hónappal a londoni Szentháromság-templomban tartott gyászszertartáson zsidó származású régi barátja, Franz Hildebrandt lelkész így emlékezett rá: „A gyötrő kereséstől a bizalomteljes tanítványsághoz való odafordulásban rejlik Dietrich Bonhoeffer titka és nekünk hagyott öröksége… Az iga, amelyet felvett, gyönyörűséges volt, Mesterének terhe könnyű, a látása tiszta, ahogy Jézusra tekintett, levéve szemét önmagáról, és most beteljesedett, amit évekkel ezelőtt a keresztény ember reménységéről írt: »Azzá lesz, ami volt – vagy inkább sosem volt: gyermekké.«”
Az 1906-ban Boroszlóban (ma Wroclaw), Szilézia történelmi fővárosában, nemesi eredetű, művelt polgári-értelmiségi családban született Bonhoeffer már tizennégy évesen eldöntötte, hogy teológus lesz.
A Berlini Egyetemen doktorált és egyetemi előadói végzettséget szerzett teológiából, s 1931-ben szentelték lelkésszé, miután egyházi szolgálatot végzett Barcelonában, majd New Yorkban tanult. Az ő életében is fordulópontot jelentett Hitler hatalomra jutása, akiről kezdettől fogva azt tartotta és hirdette, hogy személyében a megtestesült gonosz lépett színre. Két nappal kancellárrá kinevezése után, 1933. február 1-jén elmondott rádióbeszédében Bonhoeffer elutasította a Führer-elvet, a vezérnek való behódolást bálványimádásnak nevezte, és kifejtette, az istenként tetszelgő „félre-vezetők” csúfot űznek Istenből és az emberből. Nem sokkal később, a berlini Szentháromság-templomban arról prédikált, hogy az egyháznak egyetlen szószéke van, amelyről az Istenbe vetett hit hirdettetik, nem más hit és nem más akarat, csak az Isten akarata...
Bonhoeffer beszédeiben, előadásaiban, írásaiban, leveleiben, könyveiben is sürgette a gonosszal való szembeszállást.
Ha egy őrült a berlini sugárúton egymás után elgázolja az embereket, akkor nem elég, ha az egyház beköti a sebeket és vigasztalja a gyászolókat, hanem rudat kell tolni a kerék küllői közé, meg kell állítani az őrültet – így foglalta össze meggyőződését. Hogy kit tartott a legveszélyesebb őrültnek, az nyilvánvaló volt, de azokat az őrülteket is bírálta, akik őszintén imádták és fanatikusan követték a Führert. Márpedig Németországban 1933-tól mind a társadalomban, mind a katolikus és a protestáns (evangélikus) egyházban nagy többségben voltak azok, akik üdvözölték, vagy legalábbis elfogadták a nemzetiszocializmust és Hitler Isten- és emberellenes totális diktatúráját. Az Egyesült Államokba emigrált evangélikus teológus, filozófus, Paul Tillich azt írta 1944 áprilisában német barátainak: „Amikor a nemzetiszocialisták leigázták Németországot, valami végképp elromlott. Sok német látta, hogy ez rossz, sokan ellenálltak. Sokakat száműztek, kifosztottak, megöltek, mert ellenálltak. De a német nemzet egésze, előkelői és a nagy tömeg nem állt ellen. És ez az, amitől elromlott Németország.”
A 27 éves német lelkész 1933-ban az egyházon belüli harc élére állt, egyik alapítója és legaktívabb vezetője lett a náciellenes Hitvalló Egyháznak. Bátor, következetes és fáradhatatlan munkát végzett hazájában és külföldön, az ökumenikus mozgalomban. Az 1934. augusztusban a dániai Fanø szigetén rendezett konferencián mindenki számára világossá tette: dönteni kell a nemzetiszocializmus és a kereszténység között, nincs harmadik út. A puszta teologizálás helyett cselekvésre sürgette a résztvevőket, hangsúlyozva, hogy a hitet tetteknek kell követniük, máskülönben senki nem állíthatja, hogy hisz.
Bonhoeffer hitvallása és tanítása szerint a keresztyén ember számára nem az a fő erkölcsi kérdés: „Hogyan lehetek jó?” és „Hogyan tehetek valami jót?”, hanem az: „Mi Isten akarata?”
Amikor szembesült a politikai gonosz – az önmagáért elkövetett, diabolikus rossz – államosított, totális erőszakával, korábban elképzelhetetlen szörnyű gaztetteivel, fokozatosan megérett benne az elhatározás, hogy átlép a hitvallás és az ellenállás között húzódó határvonalon. De hogy mikor, hol és miképp, ahhoz Jézusra kell nézni és rá hallgatni, mert csak őbenne lehet halálos csapást mérni e világ felfoghatatlan gonoszságára. Isten szólt hozzá az engedelmesség következő lépéseiről, így 1940 nyarán sógorán, Hans von Dohnanyin keresztül bekapcsolódott a Hitler fizikai eltávolítására és a náci rezsim megdöntésére irányuló összeesküvésbe.
A német katonai titkosszolgálat, az Abwehr tagjaként egy rendkívül kockázatos, megtévesztést megtévesztésre halmozó játszma részese lett, és közben mindvégig tudta, hogy teljes mértékben Istennek engedelmeskedik. Részt vett a zsidómentésben, a nyugati hatalmak egyházi és diplomáciai képviselőivel folytatott titkos megbeszélésekben és a Hitler elleni több merénylet előkészületeiben is. 1943 áprilisában a Gestapo letartóztatta, de csak az 1944. július 20-án a kelet-poroszországi „farkasveremben” Hitler ellen megkísérelt merénylet után került át a Gestapo hírhedt börtönébe, majd februárban a buchenwaldi koncentrációs táborba vitték. Időközben a nyomozás során (Canaris naplójának felfedezésével) a Gestapo fényt derített az ő összeesküvésben betöltött fontos szerepére is, és Hitler – bár már tudta, hogy minden elveszett – kiadta a parancsot az összeesküvők elpusztítására.
A szabadság felé vezető úton a halál a legnagyobb ünnep. A szenvedésben öröm, a halálban élet van számunkra elrejtve – írta Bonhoeffer a börtönben. Ma is megrázó és felemelő olvasni, amit egyik, brit fogolytársa visszaemlékezése szerint a kivégzése előtti napon búcsúzóul mondott neki: „Ez a vég – számomra az élet kezdete.”
