Kényelmetlen páholy és jegymizéria: „méregFockok” a Kádár-rendszer színházaiban

A szocialista világban lényeges kérdés volt, hogy kik és mennyien járnak színházba. A prominens politikusoknak és a rendszer szempontjából fontos külföldi vendégeknek díszpáholy és tiszteletjegyek dukáltak; ezeket az adott színház titkára biztosította nekik. A kommunista rendszernek is megvolt a saját „arisztokráciája”. Egyedi igényeiknek azonban nem mindig sikerült megfelelni, ami időnként nem várt feszültségeket is okozott. Panaszkodni ugyanis mindig lehetett, panaszaik pedig nem süket fülekre találtak.

Fock Jenő, aki 1967 és 1975 között a Minisztertanács elnöke is volt, azok közé tartozott, akik a legjobb helyről tekinthették meg a színművészek előadásait. 1958. április 11-én a feleségével a budapesti Jókai Színházban (ma az Újszínház épülete – a szerk.) Dobozy Imre egy darabját nézték meg. Másnap egy kézzel írt cetlit írt Aczél Györgynek, aki ekkor a Művelődésügyi Minisztérium miniszterhelyetteseként dolgozott, és előéletéből adódóan – színész szeretett volna lenni eredetileg – fokozott figyelemmel kísérte a teátrumok munkáját. Fock a tetszését fejezte ki a színművet illetően, azzal semmi baja sem akadt, sőt azt is megjegyezte – kissé Major Tamásnak is címezve –, hogy nem érti, a Nemzeti Színházban vajon miért nem olyan darabokat játszanak, mint amilyet most módjában állt megtekinteni. 

Kádár János mögött balra Fock Jenő (későbbi miniszterelnök) 1957-ben. Forrás: Fortepan / Szent-tamási Mihály 

A páholyban azonban nem esett jól neki a bársonyszék, mást képzelt volna. A hellyel elégedetlen volt, bizonyítékként az ingyenjegyet is csatolta az Aczélnak írt papírfecni mellé. 

Ha téged vagy a színház igazgatóját ültetnék oda, rögtön látnád, hogy miért lett rossz a hangulatom 

— írta.

Azt állította: egy számára ismeretlen házaspár is ült a páholyban, ami rendkívül zavarta, mivel neki így a „kakasülőn”, azaz mögöttük kellett helyett foglalnia. Ez annyira idegesítette, hogy feleségével különváltak: ő az egyik, míg felesége egy másik „elvtárs” páholyába ült be. Szerinte mindezt azért tette, hogy „ne a politikai bizottság egy tagján nevessenek az emberek”. „Sajnos így is röhöghettek” – fűzte hozzá, arra utalva, hogy az előadást szintén megtekintő miniszterek és minisztériumi osztályvezetők sajnálatból meghívták őket a páholyaikba. Fock elhatározta, a jövőben inkább magánszemélyként vesz jegyet. Sőt arra a következtetésre jutott, hogy ezt más prominens kommunista politikussal nem merték volna megtenni. „Köszönöm az elrontott estét!” – zárta dühösen a sorait. 

Elvtársak egymás közt 

Nem csoda, ha mindennek következménye lett. Simon Zsuzsa, a színház igazgatónője telefonon és írásban is referálhatott Fock vádjaira. Azt állította, hogy az addigi szokásoknak megfelelően a színházi erkély közép kettes páholyának 2–4-ig számozott székeit tartották fent Fock elvtársnak. Úgy érvelt, mindig ezt szokták biztosítani a nagyon fontos személyiségeknek, ide ültették a kormány és a Politikai Bizottság tagjait, Fock elvtárs érkezéséig pedig ezzel senkinek sem akadtak gondjai. Ami az állítólagos „ismeretlen házaspárt” illeti: kiderült, hogy Fehér Lajos és felesége lehetett Fock számára kellemetlen. Fehér Fockhoz hasonlóan szintén a közvetlen kommunista vezetéshez tartozott. Lehetséges, hogy 1958-ban valamiért nem voltak a legjobb viszonyban, és ennek következményei csattantak az igazgatónő hátán.

Simon Zsuzsa ráadásul jelen volt azon az előadáson, amit Fock is megtekintett, de nem szólt neki semmit. A Művelődésügyi Minisztérium színházi osztályának vezetője, dr. Nyáry László arról tájékoztatta Aczél Györgyöt, hogy figyelmeztetésben részesítették Simont. Arra utasították, hogy tüzetesebben, azaz személyesen ellenőrizze a színházi titkár munkáját, különös tekintettel az ingyenjegyek szétosztására. A vezető kommunista elvtársakat magának az igazgatónak vagy egy megbízottjának kellett fogadnia a jövőben, hogy közvetlenül felügyelhessék az elvtársak megfelelő elhelyezését.

Leváltott jegyszedők 

Fock elvtárs felháborodása persze csak egyetlen tünete volt a kommunista színházirányítás betegségeinek. Akadtak komolyabb problémák is. A Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT) kultúrnevelési osztálya az 1959. január 28-i feljegyzésében azzal foglalkozott, hogy feltárja a közönségszervezés általánosabb hibáit. Megállapították, hogy a jegyárusítást folytató elvtársaik politikai ellenőrzés nélkül végezték a tevékenységüket. Emiatt a jegyek vásárlása eltolódott a könnyű, zenés műfajok irányába. Az operett, a varieté, a cirkusz előadásaira 65 százalékban vásároltak jegyeket az emberek. A SZOT elnöksége ezt mindenképpen meg akarta változtatni, ezért 1958 augusztusában határozatot hozott a közönségszervezésről. A szakszervezetek vezetése átvizsgálta a jegyeladásokat. Leváltották azokat a közönségszervezőket, akik nem voltak megfelelők, egyben megkezdték a politikailag fontos darabokra nézőkkel feltölteni a színháztermeket.

Az üzemekben, a gyárakban látták a legnagyobb gondokat, mert az ottani közönségszervezők többnyire adminisztratív dolgozók voltak, akik nem politikai alapon, hanem a saját ízlésüknek megfelelően kapcsolódtak be az általuk is kedvelt darabok közönségének megszervezésébe. Többnyire más adminisztratív dolgozóknak adták el a színházjegyeket. Gyári munkások helyett tehát irodisták jártak a teátrumokba.

A SZOT megállapította: a gazdasági vezetőknek közömbös volt, hogy üzemeik dolgozói jártak-e színházakba vagy sem. Egy újpesti textilüzemben az igazgató utasítására letépték a színházi plakátokat, mert a munkaversenyre szólító feliratokat takarták el velük. Valószínűleg a gyárigazgatók nem is értették, hogy a rendszernek milyen fontos volt a megfelelő színi előadásokon keresztül a munkások szocialista nevelése. Ezért az üzemi közönségszervezőket nem tartották sokra, munkaidejükben nem engedték el őket propaganda-előadásokra. Azt is megjegyezték, hogy még a SZOT és a művelődési tárca dolgozói is javarészt a zenés darabokat látogatták, eljárva a Fővárosi Operettszínház és a Vidám Színpad műsoraira. Egyébként maga Kádár János is a könnyű műfajt szerette. Így márpedig nem sok mindent lehetett tenni az adminisztráció hasonló szokásai ellen.

A SZOT elnökségének határozata alapján minden szakszervezet kultúraosztályán dolgozott egy-egy olyan független vagy félfüggetlen munkatárs, akinek egyrészt ellenőriznie kellett a közönségszervezést, másrészt le kellett bonyolítania a telt házas előadásokat. Kísérleti jelleggel a SZOT közönségszervezői irodát is létrehozott. Ugyan több mint százezer jegyet értékesítettek 1958 szeptembere és decembere között, ám a probléma fennmaradt: egyszerűbb volt a könnyű, szórakoztató darabokra eladni a belépőket. 

Brigádnaplóba ragasztott jegy 

Bertold Brecht Rettegés című drámájára például nagyon nehezen tudtak közönséget toborozni. Az elvtársak arról panaszkodtak, hogy a régi, fájdalmas emlékeiket elevenítette fel számukra a darab, miközben a fizikai dolgozók azért nem akarták Brecht drámáit megnézni, mert nem értették azokat. A szovjet művektől ódzkodott leginkább a közönség. Az Optimista Tragédia kivételnek bizonyult, de mivel a többi szovjet darab (Hotel Astoria, Szilveszter) ennél is gyengébbnek bizonyult, nem aratott hozzá fogható sikereket. Az „ellenforradalommal” foglalkozó, Szélvihar című darab sem volt túl kedvelt. A fővárosi közönséget nem érdekelte, mivel a téeszek problematikájával foglalkozott. Budapesten kívül pedig szintén a klasszikus operett és a könnyedebb zenés műfaj volt a kedveltebb. Az emberek érthetően szórakozni jártak Thália szentélyeibe, politizálni nem volt sok kedvük. Bár a SZOT értékelése elhallgatta, de 1957-hez képest ekkor már több millió forinttal csökkentették a színházaknak járó állami támogatások összegét. Mindez arra kényszerítette a színházakat, hogy előre láthatóan telt házas műsorokat szervezzenek. Nyilván emiatt nem tehették meg, hogy csak szocialista realista darabokat játsszanak. Valahonnan pénzt kellett szerezniük, ami nem kedvezett a játszhatatlan, de politikailag hasznosnak tartott előadásoknak. Ezt persze nyíltan nem vallhatták be, aminek a levét így a közönségszervezők itták meg.

Ruttkai Éva, Németh Margit  és Horváth Júlia a Hotel Astoria című szovjet darab egy jelenetében 1958-ban. Fotó: Horváth Tamás / MTI

Az MSZMP Budapesti Végrehajtó Bizottsága már 1958 januárjában a rossz közönségszervezésre vezette vissza a közönség kicserélődését. Úgy vélték, emiatt járt kevesebb munkás színházba. Természetesen a közönségszervezőket azzal is vádolták, hogy kispolgárok, akik ahelyett, hogy az állami vállalatok dolgozói között értékesítették volna a színházjegyeket, üzleti okokból máshol árusították a belépőket. Ezek után nem kell csodálkoznunk azon, hogy a rendszer leeresztő szelepét betöltő Hofi Géza az 1980-as években kabarétréfát kreált a munkásbrigádok kötelező színházlátogatásainak apropójából. Eszerint elég, ha a brigádok mások használt színházjegyeit ragasztják be a naplójukba, mert így egy évig nem lesz gondjuk a kultúrára. Valójában a mozi egyre fokozódó népszerűsége miatt csökkent a színházlátogatók száma. Ezen a szocializmus sem tudott változtatni.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa, az MMA ösztöndíjas kutatója

Borítókép: Jegyiroda a Népköztársaság útján (ma: Andrássy út) 1965-ben. Forrás: Fortepan / Kotnyek Antal