Elcsárdázott bizalom: az Operettszínház esete a pártbizottsággal

Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követően nem azonnal kezdődött meg a színházakban a hatalomváltás. Jobbára 1957 tavaszán alakultak meg Thália templomaiban a Magyar Szocialista Munkáspárt helyi alapszervei, ám ekkor még nem voltak olyan állapotban, hogy jelentősen befolyásolják a színművészek véleményét az MSZMP-ről. Elvben e szervezetektől várták, hogy jelentős szerepet játsszanak a műsortervek kialakításában és a vonakodó nevesebb színészek meggyőzésében. Mindez az operettet is érintette.

A Csárdáskirálynő című operettfilm (rendező: Szinetár Miklós) felvétele 1971-ben, az előtérben Anna Moffo és Latinovits Zoltán, hátrább Németh Sándor. Forrás: Fortepan /Kotnyek Antal

A Nagymező utca, a Fővárosi Operettszínház és a Budapest Táncpalota (Moulin Rouge) 1962-ben. Forrás: Fortepan /Kotnyek Antal

Két irányvonal, két világnézet  

Szlovák László igazgató szerint a szocialista operettelképzelés végül megtorpant. Ezt ő már 1954-től érzékelte, amikor „korszerűsített” formában sok év után ismét műsorra tűzték a Csárdáskirálynőt. 

Sajnos ennek az operettnek, valamint az ehhez hasonló operettek gyakori bemutatása (amit nemcsak a Fővárosi Operettszínház, hanem különböző brigádok is megsokszoroztak) visszaszorította a már helyes úton lévő mai témájú operetteket 

–  írta. Kálmán Imre örökbecsű műve, ha alaposan átírt szövegkönyvvel is, de a szocializmus időszakában is diadalt aratott. Még a szovjet elvtársaknak is tetszett az új elgondolásban tálalt előadás. Szlovák helyeselte, hogy az 1956-os forradalom után ismét új műsorpolitika kialakítását bízták az Operettszínházra, de úgy érezték, ehhez nem járult megfelelő káderpolitika. A régi időszak szövegíróit és zeneszerzőit bízták csak meg, de szerinte neves „szocialista” írókat nem vontak be a feladat végrehajtása érdekében. Azt szerette volna, ha erre odafigyel a jövőben a művelődési tárca. Azt is mondhatjuk, hogy visszapasszolta a labdát a feladónak, azaz ha ismét „csak” túlpolitizált szocialista operetteket akarnak látni, akkor a kommunista vezetők szerezzenek ezekhez minőségi írókat és zeneszerzőket is. Külön érdekesség, hogy Szirtes György, az Operettszínház üzemigazgatója feljegyzésében kitért arra, hogy Fényes Szabolcs igazgató alatt új művészeti irányelv bontakozott ki, kevesebb politizálással és látványos, már-már revüszerű stílussal. Ezzel szemben kiállt a „korszerű” szocialista politizáló darabok színrevitele mellett. Ugyanakkor bírálva, de elismerte a klasszikusabb darabok jogosultságát is. – „A két irányvonal két világnézet” – vonta le a következtetést Szirtes. 

1956 után fokozatosan előtérbe került az akkor alig 24 éves Szinetár Miklós főrendező is, aki összehasonlította az Operettszínházban Gáspár és Fényes időszakát. 

Gáspár Margit messzebb vivő, de nehezebb úton járt. Fényes nem mutat túlságosan előre, de könnyedén és biztosan csinálja. Valahol kettőjük szintézisében van az igazság, ami persze megvalósíthatatlan 

– írta.

Nehezményezte egyben, hogy feljegyzést kellett írniuk egy olyan igazgató kérdésében, akit tulajdonképpen az új Kádár-kormány nevezett ki a posztra. Alig két évvel a kinevezése után már az egész színház érezte, hogy megingott személyében a bizalom. 

Én azt hiszem, az a helyes és erkölcsös, ha az a szerv, amelyik vállalta a felelősségét Fényes Szabolcs kinevezéséért, vállalja a felelősséget megerősítéséért vagy esetleg leváltásáért is 

– fogalmazott bátran Szinetár.

Elutasította, hogy az Operett „kommunista” vezetői kvázi faltörő kosként bomlasszanak, majd elmozdítsák az útból Fényest. Vagyis a színház felettes szervei ne várják cigarettázva, hogy a piszkos munkát a művészek végezzék el helyettük… 

Semsei bírálta a Rákosi-rendszer túlpolitizált operettjeit. Példaként említette a kor vezető politikusai, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály képeinek színpadi szerepeltetését és a portréik előtt való nyilvános tisztelgéseket. Szerinte az Aranycsillag című operett harmadik felvonásában a párttitkár beszéde is messzire ment, és nem volt bölcs a Szovjetunió állandó dicsérete sem ugyanezen darabban. A Palotaszállóba még Rákosit is beleszőtték: deus ex machina módjára oldotta meg a darabban felvázolt problémát…

A célpont, azaz Fényes Szabolcs a közönség igényeire is hivatkozott. Hiszen a publikumnak is akadtak igényei, ami a VI. kerületi elvtársaknak is feltűnhetett volna. A közönség igényei vagy igénytelensége „[…] magával hozza az elmúlt társadalmi korszak minden rossz örökségét” – szúrta oda a szocialista realizmust a színházakba álmodó pártembereknek. 

Ebben benne van Fényes valódi, de akkoriban érthető módon leírhatatlan véleménye, azaz tetszettek volna az elvtársaknak szocialista közönséget nevelni, amely a Csárdáskirálynő helyett inkább a disznók feketevágásának színpadi konfliktusába fulladt téesz-operettekre, Boci-boci tarkákra lett volna kíváncsi. Mivel ez – mint 1956 bebizonyította – nem sikerült, békéljenek meg azzal, hogy az értelmes, új, nem agyonpolitizált darabok mellett a klasszikus operettek lehetőségek szerint még elfogadható felújításai élni fognak a szocializmusban is.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa, az MMA ösztöndíjasa

Borítókép: A Csárdáskirálynő című operettfilm (rendező: Szinetár Miklós) felvétele 1971-ben, az előtérben Anna Moffo és Latinovits Zoltán, hátrább Németh Sándor (Forrás: Fortepan/ Kotnyek Antal)