Az operettkirály öröksége

Különleges karrier jutott osztályrészül Kálmán Imre zeneszerzőnek, akinek sikere korántsem mondható tiszavirág-életűnek, hiszen a halálát követő hetven év elteltével is felcsendülnek örökzöld melódiái szerte a nagyvilágban. Habár az operettkirály idegenbe szakadt, mindig is büszke volt magyarságára, akárcsak a Mexikóban élő lánya, Kálmán Yvonne is, akivel egyebek között édesapja operettjeiről és hagyatékáról is beszéltünk.

Budapest Operett Színház Kálmán Yvonne Fotó: Teknős Miklós

– Kálmán Imre világhírű operettszerző születésnapját október 24-én ünnepeljük, amely 2002 óta egyben a magyar operett napja is. De pár napra rá, október 30-án huny el 1953-ban, azaz hetven évvel ezelőtt. Mint tudjuk, fontos volt neki a hazája. Mit tanított önnek édesapja a magyarságról?
– Édesapám nagyon szerette Magyarországot. Ez volt az otthona. Mindent szeretett itt: a zenét, a történelmét, a büszke és erős embereket, a fővárost és az ételeket is. De ami a legfontosabb, a magyar haza szépségét megmutatta nekünk, a gyerekeinek is. Két kedvenc helyem van a világon: az egyik Magyarország, a másik pedig Mexikó. Az utóbbit az éghajlat miatt választottam, de a szívem Magyarországhoz húz, és nagyon izgatott vagyok, amikor ide jöhetek. Egyébként édesapám mindig olvasta a Magyar Nemzetet, amit New Yorkból küldtek neki.

Az operettkirály lánya, Yvonne Magyarországot tekinti otthonának (Fotó: Teknős Miklós)

– És milyen gyakran tud hazajönni?

– Amikor hívnak, igyekszem jönni. Sosem hagynék ki egyetlen alkalmat sem, amikor Budapesten lehetek!

– De nemcsak a város hívhatja haza, hanem édesapja zenei öröksége is, amely máig meghatározó a magyar zenés színházakban is. Mi a legkorábbi emléke Kálmán Imre operettjeiről?

– Az Egyesült Államokban nőttem fel, egy olyan korban, amikor ott már kevésbé volt népszerű az operett. De édesapám koncerteket vezényelt, s szép emlékeim vannak a muzsikáról, amelyeket hallgattam. Volt egy előadása a New York-i Broadway-n is, amit megnéztem, s egyszerűen ámulatba ejtett. Az volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy mi is az a zene, s hogy milyen hatással van édesapám muzsikája az emberekre. Rájöttem arra, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen apám van. Imádtam a belőle áradó muzsikát, csupa szép emléket őrzök róla. Például néha leült a zongorához, én pedig a kutyával a hangszer alatt ültem, és néztem, ahogy a billentyűk fel-le járnak.

– Kálmán Imre a mai napig az egyik legnépszerűbb operettszerző, s nem csak Magyarországon. Mit gondol, mi az a plusz, aminek a birtokában volt komponistaként az édesapja?

– A képlet egyszerű: érezte és értette a magyar lelket. Voltam olyan előadáson, ahol végignéztem a közönségen, és elkönyveltem, hogy itt bizony nem lesz semmi, de a melódiák felolvasztották őket, s hamar derű és jókedv lett. Hogy történt ez?! Úgy, hogy Kálmán Imre muzsikája egészen a közönség szívéig hatolt.

– Melyik a kedvenc Kálmán Imre-operettje?

– Az összes! Édesapám mindig azt mondta, hogy az operettjei egyben a gyermekei is, s egyiket sem szerette jobban, mint a másikat. Ez pedig velem sincs másként.

– Mit gondol a XXI. századi operettjátszásról?

– Koromnál fogva nem voltam ott édesapám operettjeinek ősbemutatóin. A legtöbb mai változat hű tud maradni a zeneszerzőhöz és a librettistákhoz, ugyanakkor frissek, humorosak, pergőek. Ilyen például a legújabb miskolci Csárdáskirálynő, Béres Attila rendezése, amit most láttam. A három és fél óra elrepül.

– Milyen tervei vannak a hagyatékkal most, hogy már eltelt hetven év a zeneszerző halála után?

– A hagyaték sorsa a legfontosabb számomra. Két dolgot szeretnék látni. Az egyik az, hogy készüljön édesapámról egy állandó kiállítás, hogy lássák a fiatalok is, ki volt ő, mi az az operett, s hogy ápoljuk az emlékezetét. Nemrég voltam a Magyar Zene Házában, ami egy egészen fantasztikus hely, maga Batta András professzor úr vezetett végig, és tárgyaltunk az itteni lehetőségekről. Szeretném, ha egy interaktív kiállításon, a személyes tárgyait is kiállítva élne tovább ez a rendkívüli örökség. A másik pedig az, hogy szeretném, ha készülne egy Kálmán Imre-sorozat a Netflixen vagy a HBO Maxon, hiszen nagyon érdekes, filmre kívánkozó élete volt.

Kálmán Imre úgy tartotta, hogy az operettjei egyben a gyermekei is (Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt)

– Hogy látja, mi az operettműfaj szerepe vagy célja a mai korban?

– Először is azt mondanám, hogy szórakoztassuk az embereket. Olyan, mint egy tündérmese, mint egy gyerekmese, csak felnőtteknek. Sydney-ben voltam az operában, és a Csárdáskirálynő 2. felvonásánál, amikor Edwin és Szilvia útjai elválnak, egy gyönyörű fiatal lány elsírta magát. Kérdeztem tőle: „Miért sírsz?” Azt mondta: „Ez annyira szomorú. Azt szeretném, hogy egymásra találjanak.” Megnyugtattam, hogy várja meg a harmadik felvonást, s boldog lesz. Hiszen, mint tudjuk, a Kálmán Imre-operettekben garantált a happy end.

– Játszanak Kálmán-operetteket és ápolják máshol is édesapja műveit: például Bécsben, Moszkvában és szerte a nagyvilágban. Hívtak bizonyára máshova is ezen az évfordulókkal teli héten...

– Ma van édesapám halálának napja. Én pedig nem Bécsben vagyok, de nem is Moszkvában, hanem itt. Magyar alkotóként ez az ország volt apám otthona, csakúgy, mint az enyém. 

Borítókép: Kálmán Imre zeneszerző szobra a Budapesti Operettszínház előtt (Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt)