– Kálmán Imre világhírű operettszerző születésnapját október 24-én ünnepeljük, amely 2002 óta egyben a magyar operett napja is. De pár napra rá, október 30-án huny el 1953-ban, azaz hetven évvel ezelőtt. Mint tudjuk, fontos volt neki a hazája. Mit tanított önnek édesapja a magyarságról?
– Édesapám nagyon szerette Magyarországot. Ez volt az otthona. Mindent szeretett itt: a zenét, a történelmét, a büszke és erős embereket, a fővárost és az ételeket is. De ami a legfontosabb, a magyar haza szépségét megmutatta nekünk, a gyerekeinek is. Két kedvenc helyem van a világon: az egyik Magyarország, a másik pedig Mexikó. Az utóbbit az éghajlat miatt választottam, de a szívem Magyarországhoz húz, és nagyon izgatott vagyok, amikor ide jöhetek. Egyébként édesapám mindig olvasta a Magyar Nemzetet, amit New Yorkból küldtek neki.

– És milyen gyakran tud hazajönni?
– Amikor hívnak, igyekszem jönni. Sosem hagynék ki egyetlen alkalmat sem, amikor Budapesten lehetek!
– De nemcsak a város hívhatja haza, hanem édesapja zenei öröksége is, amely máig meghatározó a magyar zenés színházakban is. Mi a legkorábbi emléke Kálmán Imre operettjeiről?
– Az Egyesült Államokban nőttem fel, egy olyan korban, amikor ott már kevésbé volt népszerű az operett. De édesapám koncerteket vezényelt, s szép emlékeim vannak a muzsikáról, amelyeket hallgattam. Volt egy előadása a New York-i Broadway-n is, amit megnéztem, s egyszerűen ámulatba ejtett. Az volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy mi is az a zene, s hogy milyen hatással van édesapám muzsikája az emberekre. Rájöttem arra, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen apám van. Imádtam a belőle áradó muzsikát, csupa szép emléket őrzök róla. Például néha leült a zongorához, én pedig a kutyával a hangszer alatt ültem, és néztem, ahogy a billentyűk fel-le járnak.
– Kálmán Imre a mai napig az egyik legnépszerűbb operettszerző, s nem csak Magyarországon. Mit gondol, mi az a plusz, aminek a birtokában volt komponistaként az édesapja?
– A képlet egyszerű: érezte és értette a magyar lelket. Voltam olyan előadáson, ahol végignéztem a közönségen, és elkönyveltem, hogy itt bizony nem lesz semmi, de a melódiák felolvasztották őket, s hamar derű és jókedv lett. Hogy történt ez?! Úgy, hogy Kálmán Imre muzsikája egészen a közönség szívéig hatolt.