Mácsfalvi Mácsfalvi Oborzil titka

Gyönge, nagy szíve volt Oborzilnak, éppen, mint a vaj, s egészen meghatódott a szeretet ilyetén megnyilvánulásától.

Ám a fürkészek ezt nem tudták. Ami azért különös, mert ők is ott sürgölődtek, a megye háromban. Ebből is látszik, hogy akik a legtöbbet sürgölődik valahol, azoknak van a legkevesebb fogalmuk arról, hol is vannak valójában.

Mindenesetre leszögezhetjük és teljes bizonyossággal kijelenthetjük, hogy Oborzil iránt elkezdett érdeklődni számos csapat, a megye háromtól egészen a megye egyig.

Érdeklődést mutatott Oborzil, a gólzsák iránt Deszk. Érdeklődött továbbá Gencshát. Nem különben Óbéb, holott az már odaát volt, Jugoszláviában, de azért érdeklődött, mert Tito sem akart lemaradni.

Erősen érdeklődött ezenfelül Mórahalom, Sándorfalva, a távoli Csorvás és a Real Madrid.

Oborzil azonban határozottan kijelentette, a Realhoz biztosan nem megy, mert nincs kedve annyit utazgatni.

Az utolsó körben így nem maradtak, csak ketten: Klárafalva és Ferencszállás.

Oborzil pedig mindent alaposan mérlegelve Ferencszállást választotta, akik nem kevesebb mint harminc (30!) darab vadonatúj bőrlasztit adtak érte, s ezzel Oborzil lett minden idők legdrágább igazolása, legdrágább játékosa a megyében. (A Realnál pedig válságstáb ült össze, kirúgták a vezetőedzőt és az egész stábot, amiért elszalasztották Oborzilt.)

S míg a Real élete legnagyobb válságát élte át, addig Ferencszálláson hatalmas volt az öröm.

S Oborzil tiszteletére óriási bulit csaptak a pályán, az öltözőben s még ezeken is túl.

Gyönge, nagy szíve volt Oborzilnak, éppen, mint a vaj, s egészen meghatódott a szeretet ilyetén megnyilvánulásától. Arról nem is beszélve, hogy nagyon, de nagyon szerette Oborzil a megye három öltözőinek illatát, amely dohból, megrohadt focicsukából, penetráns izzadtságból és rosszul záródó vécék szagából állt össze, s adott ennek némi zamatot a teljes hiábavalóság semmihez sem hasonlítható szaga, amelyet Rezeda Kázmér egyszer érzett életében, 1978 nyarán Leningrádban, az eladó gyezsúrnaja hóna alatt.

Nem lehet az ilyesmit elfelejteni, hiába. Oborzil sem felejtette el, sohasem.

Egy szó, mint száz, nagy bulit csaptak a tiszteletére, folyt a kőbányai világos, melynek lényegét így foglalta össze egy influenszer a minap: „A kőbányai a hrabali bohémvalóság kőbányai ecsettel festett kelet-európai ikonmetszete (…). Szisszentés után a szénsav mellett egy árnyalatnyi munkás mélabú is a levegőbe csöppen, melyet a felszeletelt, bebarnult párizsi mélabúja követ.”

Álljon elő, aki ennél pontosabban meg tudja fogalmazni a dolgot! Na ugye…

S a kőbányai mellé elkészült a vacsora. Az a vacsora, amely attól fogva meghatározta Oborzil életét, elkísérte őt az a vacsora, és Oborzil ugyan főzött összevissza mindenfélét, de csak muszájból, félszívvel és féllélekkel, úgy érezte, egyfajta státusszimbólum a főzés, és egyetlenegy ételt készített szenvedéllyel, szerelemmel, mély, igazi átéléssel – azt, amit a ferencszállási öltöző mellett, a libaszaros legelőn készítettek neki bográcsban: paprikás krumplit.

Azt a bő lére eresztett, híg, vékony, sápadt paprikás krumplit, amelyben dideregve úszkáltak a kettőnyolcvanas Fradi-kolbász életunt karikái.

Sok nap, sok este ment el Oborzil életéből, míg kitanulta minden csínját-bínját ennek a paprikás krumplinak, s kísérletezgetéseiben mindvégig hűséges társa és bátorítója volt asszonya, Mácsfalviné született Barbakáni Barbara, aki minden egyes alkalommal így bátorította olykor elkeseredő urát: – Ne add fel drágám, lesz ez még rosszabb is, kitartás!

És Oborzil – becsületére legyen mondva – nem adta fel, és a kitartás meghozta gyümölcsét: egy napon sikeresen elkészítette a világ leghígabb, legvékonyabb, legsápadtabb paprikás krumpliját, és úgy pillantott akkor körül megrémült családján, mint Napóleon a montenottei csata után.

Ez volt Alsó- és Felső-Mácsfalvi Mácsfalvi Oborzil titka.

S hogy miért kellett mindig kétszer mondani, hogy Mácsfalvi?

– Megígértem, hát elmondom – dörmögte Rezeda Kázmér, s elmondta. – Hát azért, mert Oborzil végül nem váltotta be a hozzá fűzött, vérmes ferencszállási reményeket. Hiába voltak meg továbbra is a nagy elfutásai mind a jobb-, mind a balszélen, ám azok továbbra is többnyire labda nélkül történtek, ha pedig véletlenül labda is volt nála, akkor nem tudott mit kezdeni vele. Így a ferencszállási kemény mag úgy ordított mérkőzésről mérkőzésre, hogy „Mácsfalvi! Ne má’, Mácsfalvi! Ne arra, Mácsfalvi! Mácsfalvi, Mácsfalvi, a…!

Hát ezért.

De a régi stoplist őrizgette Oborzil. S ködös, téli éjjeleken, amikor mindenki nyugodni tért, és elkészült a finom paprikás krumpli, evett egy falatot Oborzil, és beleszagolt a régi stoplisba. És visszarepült ifjúságának kék madara hátán a ferencszállási öltözőbe, ahol harminc vadonatúj bőrlasztit ért ő valamikor.

– Sic transit gloria mundi…

És elhatározta Oborzil, hogy legközelebb nokedlit fog belefőzni a paprikásba.

Hiszen a nagyemberek nem adják fel az álmaikat, és nem állnak meg félúton.