Bemutatjuk a modern magyar politika- és művelődéstörténet egyik legizgalmasabb, legszínesebb és legsokoldalúbb alakját

Bánffy Miklósnak meg kellett szerveznie az önálló magyar diplomáciát, s egy megcsonkított ország külpolitikai irányelveit kijelölnie, úgy a hazai közéleti szcénán, mind a nemzetközi küzdőtéren.

A modern magyar politika- és művelődéstörténet egyik legizgalmasabb, legszínesebb és legsokoldalúbb alakja a hetvenöt éve elhunyt Bánffy Miklós, aki író, szerkesztő, képzőművész, díszlettervező, nagybirtokos és politikus egy személyben. De ő volt az utolsó magyar királykoronázás rendezője és a Trianon utáni magyar diplomácia egyik megszervezője is, aki a nemzetközi tárgyalások szüneteiben karikatúrákat rajzolgatott a világ vezető politikusairól.

A gazdag erdélyi főnemesi családból származó gróf Bánffy Miklós (Kolozsvár, 1873. december 30. – Budapest, 1950. június 6.) már huszonéves korában bekapcsolódott a közéletbe. 1901-ben szerzett először országgyűlési mandátumot. A parlamentben először a Szabadelvű Párthoz, majd az ifjabb Andrássy Gyula által vezetett Alkotmánypárthoz csatlakozott. Az 1905/06-os alkotmányos válság idején (amikor az uralkodó, Ferenc József nem a választásokon győztes ellenzéki erőket bízta meg kormányalakítással, hanem hozzá lojális „darabontokból” állította össze a kabinetet) a függetlenségi ellenálláshoz került közel, majd az 1906 és 1910 közötti kormányzati ciklusban közigazgatási szerepet vállalt, és Kolozsvár, valamint Kolozs vármegye főispánjaként tevékenykedett. Az 1910-es választásokon, miután a főispáni tisztségéről lemondott, Kolozsvár parlamenti képviselőjévé választották. A törvényhozásban ekkor előbb pártonkívüli volt, hatvanhetes alapon, a kiegyezés dualista rendszerének híveként, majd pedig a gróf Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt képviselője lett. A törvényhozásban nem sokszor szólalt föl, s nem volt aktív pártszervezeti ember sem, de a közigazgatás világa sem volt az övé, alapvetően ugyanis nem szerette a bürokratikus kötöttségeket.

Kevés képviselőházi fölszólalásainak egyikén a magyar és a nemzetiségi oktatási rendszerről is megfogalmazta a véleményét, s rámutatott arra, hogy a magyar állam minden polgára – nemzetiségtől, anyanyelvtől és vallástól függetlenül – egyenrangú, a magyar nemzet része, valamint kifejtette, hogy szerinte a nemzetiségi nyelvoktatás elkélne a többségi magyar nyelvű iskolákban is. „Nem helyeselhetném azt, hogy az iskolába kerülő növendékek, gyermekek mindjárt az oda belépéskor ilyen megkülönböztetésben részesüljenek, hogy már az életnek nagyon is elején, ott a küszöbön megkülönböztessék, hogy te román vagy, te magyar vagy, hogy ott már azzal kezdődjék a nyilvános életbe való belépés, hogy egyikre-másikra más-más bélyeg üttessék és más-más elbánásban részesüljenek. Azt hiszem, ez ellenkezik azzal az egységesítő felfogással, amely a magyar állami eszmét, az egységes magyar nemzeti állam eszméjét mindenekre kiterjesztve, az intézményeknél nem különbözteti meg az egyes polgároknak nyelvét és vallását. […] Én nagyon helyeslem azt, ha a középiskolákban módjában van az illető szülőknek, hogy a gyermeket egy nemzetiségi nyelvre megtaníttassák; hiszen magam is nagyon éreztem s érzem mindig annak hiányát, mert erdélyi ember vagyok, hogy románul kellő módon nem tudok. Törekedtem is pótolni, de felnőtt korban nagyon nehéz. Azért helyeslem, hogy fakultative lehetséges legyen, hogy a gyermekek ott ily irányban a kellő oktatásban részesüljenek; de a kötelező megkülönböztetését a növendékeknek mindenképpen perhorreszkálom [kárhoztatom, elítélem]. […] Az iskoláknál legyen szabad még egy megjegyzést tennem. Minél előnyösebbnek tartom, hogy a magyar középiskolákba a román nyelvű tanítás is felvétessék, annál előnytelenebbnek tartom, hogy hivatalos megkülönböztetés is történjék a gyermekek között. Középiskoláinknak megvan az a hibájuk a nemzetiségi nyelvű tanulókkal szemben, hogy tanulás közben a magyar gyermekek tömege közt még aszerint is megkülönböztetik a gyermekeket, hogy magyarok-e vagy nemzetiségiek, és ha magyar gyermek nem tud valamit, akkor a tanár azt mondja: szamár vagy, fiam, ülj le, de ha román gyermek nem tud, akkor az orra alá dörgölik, hogy ő nem tartozik az uralkodó fajhoz.”

Bánffy a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa lett 1912-ben, emiatt öt évvel később, miután egy parlamenti bizottság kimondta az összeférhetetlenségét, lemondott képviselői mandátumáról, és a kulturális színtér vált a fő területévé. 1916 decemberében ő volt az utolsó magyar királykoronázás rendezője és kormánybiztosa. Az 1918–19-es összeomlás idején tagja volt a Székely Nemzeti Tanácsnak. Ebben az időben román politikusokkal tárgyalt, s bízott abban, hogy Románia és Magyarország között lehetséges valamiféle kölcsönös előnyökön alapuló együttműködés, akár még perszonálunió is. 1920 őszén a Magyar Királyság Párt társelnökévé választották. Ez a nem túl jelentős politikai szervezet a királyság államformája mellett tett hitet, de nem támogatta föltétlenül IV. Károly visszatérését a magyar trónra, s ilyen értelemben hagyományosan nem tekintendő teljesen legitimista szervezetnek.

Gróf Bethlen István 1921 áprilisában fölkérte Bánffy Miklóst, hogy kormányában vezesse a külügyminisztériumot. Nem volt ez kis feladat. Ne feledjük el, hogy lényegében 1526 után először a magyar diplomáciának az önálló magyar érdekeket és államiságot (nem pedig a Habsburg birodalmi szempontokat, később meg az Osztrák–Magyar Monarchia preferenciáit) kellett szem előtt tartania. Egyébként, mivel korábban Angliában is volt diplomáciai küldetésben, potenciális londoni nagykövetként is fölmerült a személye, végül azonban a külügyminisztériumot vezethette. Minisztersége idején Genovában részt vett egy nemzetközi konferencián, ahol még Szovjet-Oroszország kormányának a tagjával, Georgij Csicserin külügyi népbiztossal is tárgyalt. Ez természetesen szovjetellenességén és antikommunizmusán nem változtatott, viszont a több mint huszonötezer, szovjet földön lévő magyar hadifogoly hazajutása szempontjából lényeges lépés volt.

Egyébként ezen a nemzetközi konferencián – talán stresszlevezetésként – karikatúrákat készített az ott megjelent politikusokról. Ezek az alkotások Politikusportrék címmel 2006-ben önálló kötetben is megjelentek. Murádin Jenő művészettörténész értékelése szerint: „Rajzolói tehetségét Bánffy a háborút követően egészen más területen kamatoztatta. Az ő nevéhez fűződik – grafikai munkássága csúcsaként – egy egyedülállóan érdekes és kortörténeti dokumentumként fönnmaradt rajzsorozat elkészítése. A kifejező, karikaturisztikus hozzáállással megrajzolt és albumba foglalt képmások az első világháború utáni korszak vezető politikusait örökítik meg. Az 1920-as évek legelején, a génuai konferencián, majd Locarnóban első ízben ültek össze a győztes hatalmak a legyőzöttekkel, hogy a múltat valamiképp feledtetve modus vivendit alakítsanak ki a kontinens államai között. Bánffy mint aktív politikus vett részt a génuai konferencián, s ez kínált számára alkalmat arra, hogy az összesereglett államférfiakról mintegy lopva, észrevétlenül groteszk rajzokat készítsen. […] Politikusok, államférfiak, miniszterek impozáns névsorát kínálják a rajzok. Közöttük néhányan még a hadviselő felek vezéralakjaihoz tartoztak. Mások a békeidők beköszöntével kerültek az európai politika irányítói tisztségébe vagy a későbbiekben váltak egyre jelentősebb tisztségek viselőivé. Lloyd George még Anglia háborús miniszterelnökeként, mandátuma utolsó évét töltve vett részt a génuai tanácskozáson. Ugyanígy Ionel Bratianu, a román liberális párti politikus is a tényleges hatalom birtokosaként, ismételten miniszterelnökké kinevezve képviselte a lassan körvonalazódó revízióellenes kisantant gondolatot. Az oroszok – első ízben egy nemzetközi konferencián – legrátermettebb politikusaik, Csicserin és Litvinov jelenlétével keltettek feltűnést. És sorra ott voltak a legmagasabb politikai szinten tárgyaló államférfiak, külügyminiszterek, pártalapítók: Walter Rathenau, J. L. Barthou, Eduard Benes, Bethlen István, Luigi Facta. Bánffy rajzainak íze-zamata groteszk megjelenítésében, karikaturisztikus hangvételében van. Sohasem »állóképet«, egyszerű portrét fest a jelenlévőkről, hanem jellemükre, magatartásukra, szellemi habitusukra utaló karikatúrát rajzol. A külsődlegességeknek, a fej- és testalkatnak olyanformán van helye a képen, hogy nyomatékot ad velük a megrajzolt képmásnak. Így áll össze ez a panoptikum nagyszerű telitalálataiból. A rajzoló magát sem kíméli. Mert megjelenik ő is a küldöttek között, Bánffy, a magyar külügyminiszter, hosszan előrenyújtott üres kézzel, tehetetlen szószólójaként feldarabolt, kifosztott országának. Az alaphang azonban nem a tragédiáé. Ezek a rajzok inkább megmosolyogtatók. Alakjai fontosságuk tudatában (az olyan rég elmúlt idő távlatából) még groteszkebbnek tűnnek.”

Bánffy Miklósnak meg kellett szerveznie az önálló magyar diplomáciát, s egy megcsonkított ország külpolitikai irányelveit kijelölnie, úgy a hazai közéleti szcénán, mind a nemzetközi küzdőtéren. Saját szerepére is jellemző, hogy nem pusztán végrehajtója volt Bethlen akaratának, de egyenrangú partnerként kezelték egymást. Természetesen a magyar nemzeti érdekeket képviselte, s hazánknak a nemzetközi diplomácia világában betöltött szerepét akarta erősíteni. Politikájában igyekezett mind az első világháborúban győztes nagyhatalmakkal, mind a szomszédos országokkal jó kapcsolatot ápolni. 1922 végén lemondott a külügyminiszteri posztról, majd 1926-ban visszatért Erdélybe, ahol az irodalmi társaság, a Helikon-kör szervezésében vett részt, és meg alapította az Erdélyi Helikon folyóiratot (amelynek mindvégig a főszerkesztője volt). Energiáit az alkotásra fordította. Innentől elsősorban inkább az irodalmi élet szereplője volt. Az Erdélyi Helikon havonta megjelenő szépirodalmi és kritikai folyóirat volt, amelynek első száma 1928 májusában, az utolsó 1944 szeptemberében jelent meg Kolozsvárott. Indulásakor Áprily Lajos, 1929 júliusától Kuncz Aladár, 1931 októberétől Lakatos Imre, 1932 januárjától Kós Károly szerkesztette. Olyan magyarországi alkotók tartoztak rendszeres szerzői közé, mint például Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Németh László vagy József Attila. Mind a kört, mind a lapot egyszerre jellemezte az egyetemes európaiság és az erdélyi regionalizmus vállalása. Mint Kuncz Aladár megfogalmazta: „Irodalmunk erdélyisége világfigyelő tető, nem szemhatárszűkítő provincializmus.” Babits az Európaiság és regionalizmus című cikkében szintén a regionális értékekre alapozott kulturális egyetemesség mellett tette le a voksát, Kunczhoz hasonlóan rámutatva, hogy a kettő között nem feszül ellentét. „Európa – írta Babits – a termékeny, haladó szellemű nagy műveltségi és politikai együttműködéshez csupán a magukat szabadon kifejező regionalizmusok útján juthat el. Előbb össze kell törniük a műegységeknek a lehető legkisebb darabokra, hogy egy új és összegező szellemi áramlat megcsinálja belőlük a valódi egységet.”

Bánffy első színműve, a Naplegenda (1906) az ember küldetésével, életének céljával foglalkozik. Ady Endre a következő szavakkal méltatta a drámát. „Európai ízlésű, elmélyedt, finom lelkű ember. Sokat olvasott, s hasznosan. A Naplegenda Ibsen Peer Gyntjére emlékeztet. És ez csupán dicséret. Kihallom én azért e könyvből  Spencert, Nietzschét. Kiérzem a legújabbakat is. Meglátom az egészen eredetit. Érdekes és szép könyv. Megint egy szimptómája a magyar lélek új, nagyszerű válságának. Nem fogtok már sokáig döngicsélni, kis tanyaemberek. Nyakatokat fenyegeti már Európa. A Naplegenda nemes legenda. Szimbolikus költemény. Az ősember korából. A hatalmas vadász, Ijjas megvénül. Fiatal asszonya van. Lépések hangoznak a rettegett barlang körül. A vénhedt férfiú helyére jön az új, a fiatal férfiú. Jön az ismeretlen. A veszedelem. Az új Nap, az új férfiú. Az asszonyt kívánja meg. Virágszált. Jön, és birokra kél Ijjassal. Megöli Ijjast. Új tüzet gyújt a tűzhelyen. Erős karjaiba szorítja a lányt. Mindenki meghódol neki: – Üdvözlégy, mindenható vadász! Nagy gondolat. Buja, költői, szép nyelv. Elegancia a fölfogásban. Mitikus és illatos homály. Sok rafináltság. Megmozgatása sejtéseinknek. Egy modern írás. Szeretettel dicsérjük Kisbán Miklós könyvét. Más nyelven nem volna talán jelentős. Magyarul igen. Jel az új jelek között.”

Szépírói tevékenységének nagy teljesítménye az Erdélyi történet című monumentális trilógiája, amely a XIX–XX. század fordulója erdélyi arisztokráciájának világát mutatja be. Ovidiu Pecican irodalmár így értékelte a művet. „A trilógiát nem csupán a minőségi prózára éhező gyanútlan olvasó forgathatja haszonnal, hanem az is, aki a mai körülmények között egykori formájában tovább már nem éltethető társadalmi réteg működésének kulcsát keresi. Azt is mondhatnánk, hogy ebből a szemszögből tekintve az Erdélyi történet a letűnt rendszer hattyúdala és pennával őneki állított emlékműve is egyben, egy olyan állapoté, amilyennek a hosszú életű osztrák uralkodó, Ferenc József alatt magát mutatta. […] A magyarság regénye ez a mű, a mélységes együttérzés regénye a nemzettársakkal, akikre úgy tűnik, mindenféle képzelt és képtelen bűnök miatt végül lesújtott a transzcendens átok (a trilógián végigvonul az utalás a láthatatlan ószövetségi kézre, amely végzetszerűen írja a falra a lakonikus, de egyértelmű szavakat), de vezeklés is egyben, kinyilvánítása a szeretetnek és egy programnak, amely nem hagy kétséget írójának hovatartozása felől.”

Bánffy az erdélyi éveiben a két világháború között konkrét politikai tevékenységet alig folytatott, 1938-ban azonban az ő vezetésével alakult meg a Magyar Népközösség. 1940-ben, a második bécsi döntés után az Erdélyi Pártnak nem lett képviselője, de Horthy Miklós kormányzó felsőházi taggá nevezte ki, így ismét részese lehetett a magyar törvényhozásnak. 1943 nyarán politikai megbízást kapott, és Bukarestben tárgyalásokat folytatott mind a kormány, mind az ellenzék képviselőivel. A megbeszélések célja az volt, hogy a két országnak együttesen kellene kilépni a háborúból, és átállni a nyugati szövetségesekhez. Püski Levente, a Horthy-korszak politikatörténetének jeles kutatója így fogalmazott Bánffy politikai pályájának mérlegét megvonva: „Egyéni tragédiája, hogy olyan időszakokban, olyan körülmények között kellett politikai diplomáciai feladatokat ellátnia – 1920–1922 között vagy éppen 1943-ban –, amikor nagyon kevés mozgástér nyílt arra, hogy külpolitikai elképzeléseit, az országok közötti együttműködést erősítő terveit a gyakorlatban is realizálhassa. Bánffy pályája így annak a példája is egyúttal, hogy egy politikust nem kizárólag a sikeresség/sikertelenség ellentétpár mentén lehet értelmezni.”