Mészáros Blanka: Néha tényleg vérzik a szívünk és kiszakad a lelkünk

Mészáros Blanka Junior Prima díjas színésznő, aki pályája eleje óta igazi színészóriásokkal dolgozik együtt, de ma már nem illetődik meg tőlük, inkább a kíváncsiság vezérli. A Lugas interjúsorozatában erről is kérdeztük a Radnóti Színház színművésznőjét, aki a nehéz témákról is derűs könnyedséggel beszél.

Mészáros Blanka Fotó: Havran Zoltán

– Hogyan kezdődött önnél a színészet?

– Édesanyám szerint a babaágyban (nevet). Nyolc hónaposan felhúztam magam, és elkezdtem táncolni. Azt mondja, hamarabb táncoltam, mint jártam. Középső gyerek vagyok, akikre rendszerint kevesebb figyelem hárul, én is sokat voltam magamban. Szórakoztattam magam, és talán azért kezdtem el szerepelni, hogy én is észrevehető legyek. Három-négy évesen balettoztam. Hatévesen tornáztam. Később fitneszversenyekre jártam. Mellette színjátszóztam, énekkarba jártam, magánéneket tanultam, zongoráztam, furulyáztam. Túltoltam mindent. Végül rájöttem, hogy ezek mind olyan helyzetek voltak, ahol kiszolgáltatottá tettem magam: szavalóverseny, fellépések. És mindehhez szorongás is társult, de mégis akartam. A színpadon már jó volt. Csak az odavezető idő volt borzalmas.

– A színészi pályát gyakran mondják kegyetlennek…

– Az is. Minden este nagy a tét. De nagyon nehéz elviselni azt is, amikor érzed, hogy valami nagyon működik, hogy ez most baromi jó volt. Azt a nézők is érzik, és akkor tudod, hogy ezt holnap is meg kell csinálni. Van, hogy az ember fent van: minden szerepet ő játszik, minden filmben benne van. Aztán jön egy időszak, amikor semmi. Nem hívnak castingra. És akkor ott a kérdés: most mi történik? Volt ilyen érzésem a Covid után. Akkor sok minden megváltozott. A streaming és az internet térnyerése alapjaiban rendezte át, hogyan fogyasztjuk a kultúrát és kire figyelünk. 

Az influenszerek például sokszor pusztán az önmutogatással érnek el tömegeket, ami fájdalmas változás, mert a színészi munka alapja szerintem régebben a tartás és a felelősség volt.

Egy színész nem magát mutogatja, hanem a szerepein keresztül üzen: társadalmi problémákra világít rá, értékeket közvetít és elgondolkodtat. Minden apró szerep egy-egy fontos állítás a világról, most viszont, hogy a színházak kényszerű háttérbe szorulásával a digitális tér lett az elsődleges, a valódi művészi tartalomnak olyan közegben kell helytállnia, ahol gyakran a felszínesség és a pillanatnyi népszerűség diktál. Elgondolkodtam: vajon az emberek akarnak-e még színházba menni? De most úgy látom, igen.

Mészáros Blanka: A pszichológusomban azt szeretem a legjobban, hogy azért van ott, mert fizetek neki. Fotó: Havran Zoltán

– Jár pszichológushoz. Mit ad ez önnek színészként?

– Azt, hogy már nem akarok belehalni ebbe a szakmába (nevet). Ez nem azt jelenti, hogy nem akarok szenvedni egy szereppel, hanem hogy nem akarok fizikailag beteg lenni tőle. Tíz évvel ezelőtt pánikrohamaim voltak, és olyan erősen tört rám a szorongás, hogy gyógyszert kellett szednem. Akkor fordultam először szakemberhez. Aztán évek teltek el, nem jártam senkihez, a Radnótiban viszont van színházi pszichológus, és kaptunk öt ingyen alkalmat. Elmentem, mert épp ráértem, tehát nem kell feltétlenül megvárni, hogy rosszul legyünk. Úgy ültem le: azért vagyok itt, mert ingyen van. Aztán beszélgettünk és rájöttem, szeretnék még járni. Most már majdnem egy éve járok hozzá, és olyan, mintha kirakóst raknánk ki. Ott ülünk a darabok fölött, és az az érdekes, hogy a dobozon nincs rajta a kép: nem tudjuk, mi fog kijönni, csak rakosgatjuk. A színpadra nagyon sok sebet odateszünk.

Néha tényleg vérzik a szívünk, kiszakad a lelkünk, mert a szerepek mögött ott lehetnek a saját traumáink is, és nekem jót tesz, ha utána beszélhetek erről valakivel, aki nem ítélkezik.

A pszichológusomban azt szeretem a legjobban, hogy azért van ott, mert fizetek neki. Ennyire egyszerű. Nem a barátnőm, nem a férjem, nem az apám. Egy ember, aki úgy néz rám, ahogy vagyok és ez érdekes dolog, mert néha azon gondolkodom: talán az intimitásnak is az lenne a lényege, hogy megszabaduljunk az előítéletektől. Ha előítéletek vannak, akkor nincs igazi intimitás. Sem a barátságban, sem a családban, sem a párkapcsolatban. És ez a munka sokat segít a szakmámban, az emberi kapcsolataimban, az anyaságomban is. Vagy éppen a jelenben levésben.

Mészáros Blanka ma már a jelenben él. Fotó: Havran Zoltán

– Hadd játsszam az ördög ügyvédjét: hol marad ebben a sok analizálásban, tudatosságban az, ami a színészi pálya elengedhetetlen eleme is, az ösztönösség?

– Szerintem a kettő együtt működik. Én szeretem úgy élni az életemet, hogy van benne tudatosság, meg ösztönösség is. Nem akarok mindent irányítani. Persze van, amikor igen, de nem mindig. Ez kicsit olyan – most egy obszcén példát fogok mondani –, mint egy jó szeretkezés. Ott sem irányítasz folyamatosan mindent tudatosan. Hol az egyik működik, hol a másik. Szerintem így van ez az élettel is.

– Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy fél lábbal a múltban, fél lábbal a jövőben él, és sosem a jelenben. Azóta anya lett. Változott ez?

– Igen. A szülésemnél például teljesen jelen voltam. 

Erre büszke vagyok. Most kicsit gondolkodnom kellett, hogy ki merem-e ezt mondani, nehogy fájjon másoknak, mert tudom, hogy ez sokaknál nehéz élmény, de nekem nagyon jó megélés volt.

És az anyaságban is általában sikerül jelen lenni. Nem mindig, de legtöbbször igen. Például amikor a kislányommal vagyok, nincs a kezemben telefon: egyszerűen ott vagyok vele. A színházban pedig képes vagyok elfelejteni, hogy anya vagyok, mert tudom, hogy jó helyen van. Aztán amikor kilépek az ajtón, újra elindul a fejemben a matek: mikor, hova kell menni, mit kell intézni.

– Nézzünk rá kicsit a filmes munkákra! Hogyan gondol ezekre a szerepekre? Van köztük olyan, ami valamiért különösen meghatározó volt?

– Ami nekem a legizgalmasabb, hogy elég változatos a paletta. Ha kívülről nézem, akkor az az érdekes, hogy el tudtak képzelni akcióhősként, de kosztümös filmben szülésznőként is, és olyan filmekben is, amelyek társadalmi problémákat feszegetnek, mondjuk aktivistaként vagy drámapedagógusként. Jó érzés, hogy sosem könyveltek el egy kategóriába. Fiatal lányok például gyakran naivákat játszanak, de én valahogy nem ragadtam meg ebben. Nem volt olyan, hogy a külső jegyeim miatt rám húztak volna valamit, hogy akkor „ő az értelmiségi nő” vagy „ő a butácska karakter”.

De nagyon jó érzés az is, hogy ilyenkor nagyon nagy apparátussal dolgozhatom. Amikor rengeteg ruha van, több kamera, minden poszton külön szakember, és az ember úgy létezik, mint egy kis hollywoodi színész a magyar valóságban. Biztonságban érzed magad. De forgattam filmekben kevés pénzből, kicsit barkácsmódon is, és ez végül is nem számít: 

Nem az dönti el, hogy egy film jó vagy rossz, hogy hány millióból készült, vagy hány ember dolgozott rajta, hanem hogy van-e lelke a vásznon.

Mészáros Blanka: Amikor még csak színésznő voltam, rengeteg időm volt. Fotó: Havran Zoltán

– Azt vettem észre, hogy a színészek nagy örömmel vesznek részt vizsgafilmekben. Ön is vállal ilyen szerepeket?

– Igen. Most is volt kettő: Szelestey Biankáé meg Somossy Barbié. De már mérlegelni is szoktam egy kicsit, mert ha például nem tudom kifizetni a dadát, akkor az már nehéz. Most már az a kérdés, hogy van-e annyira érdekes egy projekt, hogy megérje máshonnan elvenni az időt? Amikor még csak színésznő voltam, rengeteg időm volt. Nem volt férjem, nem volt háztartás, nem volt gyerekem. De ma már szerencsére nem ez a helyzet.

– Ha kívülről nézem a pályáját, olyan embernek tűnik, aki meghoz döntéseket. Néha elég bátor döntéseket is. Ez azért érdekes, mert szerintem ma a fiatalok, de még a középkorúak is sokan nagyon nehezen döntenek. Félnek a hibázástól. Ön viszont úgy tűnik, mintha nem félne.

– Érdekes, hogy ezt mondja. Soha életemben nem gondoltam magamra úgy, hogy bátor ember lennék. Viszont azt tudom, hogy nagyon sok erőm van. 

Sokat bírok, testileg, lelkileg is. A kérdés inkább az, hogy akarok-e ennyit bírni?

Szakmailag például, ha rosszul érzem magam valahol, akkor meg merem-e lépni a váltást? Persze most már van egy családom, ami egy erős döntési faktor, mert már nem csak magamért vagyok felelős. De néha arra is kell gondolnom, hogy nekem mi jó? A dúlám például mindig azt mondta: ha én jól vagyok, akkor a családom is jól van. És ebben van valami, mert motor vagyok a családban: katalizátor.

Visszanézve tényleg volt néhány bátor döntésem: például eljönni a Katonából, vagy elválni az első férjemtől, amikor azt éreztem, hogy ez nem működik. De vakmerő azért nem vagyok. A színpadon talán igen, de az életben már kevésbé. Nem szeretek fölöslegesen kockáztatni.