Hódolat Szekula Teréznek

Ha Kövi Pált képesek voltunk elfelejteni, akkor csoda, hogy Petőfire még emlékszünk.

Ha Kövi Pált képesek voltunk elfelejteni, akkor csoda, hogy Petőfire még emlékszünk.

Hát így merült feledésbe Szekula Teréz, annak ellenére, hogy a Szegedi új szakácskönyv nem egyszerűen nagy és izgalmas gasztronómiai kirándulás – mint tudjuk, a gasztronómia az idősödő urak erotikája, így Kázmér egyre nagyobb hévvel hódolt neki –, de maga a kultúrtörténet.

Neki köszönhetjük például ezt a megállapítást:

„Béka, lóhús vagy nyúlmódra készítendő macskák leírására nincs ugyan könyvemben hely; megtartottam azonban a franczia konyha jobb étkeit, de csak oly arányban, hogy azért az egész könyvön vezérfonál gyanánt a magyar nemzeti étkek és magyaros elkészítési mód húzódik végig.” 

Hideg futkos az ember hátán a nemzeti érzület ilyetén megnyilvánulását látva, hát még, ha belegondol a „nyúlmódra készítendő macskák” rettenetébe, mely rettenet valóság kellett legyen, mert Szekula Teréz nem volt egy kifejezetten költői alkat, szabadon szárnyaló fantáziával. Valamint neki köszönhetjük ezt is – betűhíven:

„Szárdella mártás.

Két, bőrétől megtisztított szárdellát megmosunk, szálkáit kiszedjük s apróra vagdaljuk; azután sárga rántást készítünk, beleteszünk kevés apróra vágott vöröshagymát és petrezselyem zöldjét, hozzáteszszük a szárdellát, összekeverjük, huslével föleresztjük és két kanál tejfölt adunk hozzá.”

 Mi lehetett ennél világosabb és egyszerűbb az 1890-es években, Szegeden? Mint venni két szárdellát s aztán bőrétől megtisztítani…

Talán úgy kellett legyen, hogy akkoriban Szegeden, mindjárt a Tisza virágzása után kivirágoztak a szárdellák is, el lehet képzelni, hiszen már túl voltunk a kiegyezésen és kötésig gázoltunk a boldog békeidőkben. Aztán valószínűleg úgy történt, hogy amikor elvitték a magyar fiúkat, akkor elmentek a szárdellák is, de jó érzékkel nem Galícia, hanem inkább Raguza irányába. A magyar fiúk pedig énekeltek:

Ha kimegyek a doberdói harctérre
Feltekintek a csillagos nagy égre
Csillagos ég merre van a magyar hazám
Merre sirat engem az édesanyám

Én Istenem, hol fogok én meghalni
Hol fog az én piros vérem kifolyni
Olaszország közepében lesz a sírom
Édesanyám arra kérem ne sírjon

S végül hazajött, aki hazajött, és egy darabig senki nem evett szárdellát, se bőrétől megfosztva, se szálkásan.

De előtte Szekula Teréz ránk hagyta ezt is, érdemes figyelmesen olvasni, ugyanis ott reszket benne egy régi világ, hajdani világ, Krúdy Gyula világa, ami aztán úgy süllyedt el mindörökre, ahogyan elsüllyedt Szekula Teréz is az emlékezetünk egyre sekélyesedő pocsolyájában.

„Fenyümadár páczban.

Az előbbi módon megtisztított és kisütött fenyümadarat az itt leírt páczba teszszük, egy fazékba jó boreczetet, borst, fenyümagot s néhány vöröshagymát erősen fölforralunk, langyos állapotban a sültre öntjük s jól letakarva, hüs helyre teszszük. Igy elkészítve azt, akár 8 napig is eltarthatjuk. Tálalás előtt a madarat a páczból kiveszszük, fölszeletelve ászpikkal vagy czitromszeletekkel körítve, föladjuk.”

Na most mond, hát mi nem világos? Hát mi van annál magától értetődőbb, minthogy veszünk egy fenyümadarat aztán páczban nyolc napig is rájárunk akár? A páczolt fenyümadár volt Szekula Teréz idejének parizerje.

Aztán a magyar fiúk tovább énekeltek:

Feladom a levelem a postára
Rátalál az édesanyám házára
Olvasd anyám vérrel írott levelemet
Doberdónál hagyom az életemet

Édesanyám nem írok több levelet
Puskagolyó lőtte el a szivemet
Eltemetnek az erdei gyönygyvirágok
Megsiratnak a falumbeli leányok

Alig győzték a sok temetést az erdei gyöngyvirágok, a páczolt fenyümadár pedig átadta helyét a sertésmáj konzervnek. De amiért Rezeda Kázmér igazán rajongott Szekula Terézért, az ez volt:

„Vaníliás pálinka.

¼ kiló czukrot vízbe mártva, porczellánlábasba teszünk. A lábast tegyük lángtűzre s mikor a czukor elkezd forrni, tegyünk bele fél rúd apróra vágott vaníliát és másfél liter pálinkát; a pálinka lehet akármilyen faju, csak tiszta és hamisítatlan legyen. Hagyjuk főlni a czukorral a pálinkát és mikor forró lett, tegyünk bele ¼ kiló mandulát héjától meghámozva és mozsárban jól megtörve. Miután a pálinka a mandulával együtt pár perczig főlt, tegyünk még bele egy kis pálinkáspohár sötétvörös alkörmöst. Egy hétig mindennap rázzuk föl az üveget, azután szürjük át sürű ruhán és tegyük ismét tiszta üvegbe.” 

Ez az. Rezeda Kázmér látta lelki szemeivel, és hallotta lelki füleivel, ahogy odafönt Csíkban Mózsi bátyám bekurjant a nyári konyhából Márinak, hogyaszongya:

– Mári! Hozzad hamar a porczellánlábast meg a vaníliát meg a mandulát és a sötétvörös alkörmöst!

Mire a Mári visszakaját:

– Má’ megen miféle trutymákot kotyvaszt kend, essen bele a ménkő ebbe az állandó pálinkázásba…

– Nem pálinkát csinálok Mári, hanem süteményt a gyereknek!

Így.

Ettől csoda a Szekula Teréz. És ugyanezt tudta naranccsal is. És akkor arról még nem is ejtettünk szót, hogy Kázmér világlátása milyen csodálatosra tágult, amikor megkereste, hogy mi is az az alkörmös.

„A kínai alkörmös vagy kínai karmazsinbogyó (Phytolacca acinosa) az alkörmösfélék családjába tartozó, Kínából származó, nagy termetű, lágyszárú növény. Magyarországon inváziós fajként viselkedik. […] Termése 10–15 mm átmérőjű, tagolt, 8 magvú bogyótermés. A felállóan maradó termés kezdetben zöld, majd fényes sötétlilára, végül feketére érik. Erősen festőlevű. Bogyói, magvai, gyökerei mérgezőek. Hasonlít hozzá az amerikai alkörmös, de annak szára vékonyabb és vörösödő, levelei keskenyebbek és hegyesebbek, virágzata lazább, a termők alapjuknál összeforrnak, a termés lelógó, bogyója tízmagvú.”

Rezeda Kázmér ekkor megrémült, hogy a vaníliás pálinkát Szekula Teréz módra szerte Magyarhonban egyszer, csak egyetlen egyszer élvezhette mindenki, aztán meghalt. De tovább olvasva megnyugodott:

„A fiatal növény még nem vagy csak alig termel mérgező vegyületeket, ilyenkor hajtásai és zsenge levelei megfőzve (a spárgához vagy spenóthoz hasonlóan) ehetőek. A benne levő hányást, hasmenést okozó anyagok egy része főzés közben lebomlik. Európában dísz- valamint festőnövényként ültették.”

Na így már rendben van. S Európában nyilván dísz- meg festőnövénynek ültették, mifelénk pedig megitták. És ez is így van jól.

Végezetül pedig tudnunk kell, hogy Rezeda Kázmér még valamit tanult Szekula Teréztől, s ezért soha nem tudott elég hálás lenni. Ugyanis leélt hatvankét izgalmas, kalandos évet, és úgy félévente elolvasta egyik kedvencét – ezt:

„ […] A bukott férfi szeme előtt színes, szivárványos felhőcske ugrál, a torka elszorul, és csak most veszi észre, hogy az egész idő alatt, míg ezeket elgondolta, majdnem hangosan énekelgette magában a tornaünnepély indulójának a tenorját, amit betanult

»Fel hazánk hű nehem-zehe-déke.
  Itt a pálya, itt a tér, -
  Ittatér!«

Ezt énekelte, közben ugrált, és viaszosvászon táskájával a falakat csapkodta. Azonkívül pedig valami nyugtalan érzése is volt, mintha elfelejtett volna valamit, amit pedig előbb el kell intézni. Mi is volt az, istenem, mi volt, pedig ma reggel nagyon elhatározta. Üveglénia… nem, gőzturbina… nem, hisz arról nem is álmodhat egyelőre, míg az öt forint együtt nincs, pedig az mikor lesz! Legföljebb jövő elsején… aha, tudja már, ceruzahegyező… és, és még valami, mustkolbász.

[…]

Két perc múlva megvan a ceruzahegyező, s további két perc múlva a bukott férfi ott áll a csemegekereskedésben. »Ebből harmincér«, mondja, és piszkos kis ujja reszket, amint kinyújtja, a torka meg lüktet. Hirtelen elszánás, halálos könnyelműség önti el, megmámorosodik. »Meg húsz deka törmelékcsokoládét is kérek… Azt hiszem, elég… meg kérek húszér ementálit is… meg huszonötér abból a vörösből… lazac?… kérek abból is…«

Mindent külön, csinosan becsomagolnak, és ő hagyja, bár tudja jól, hogy nem érdemes, hiszen a legközelebbi kapu alatt úgyis felbont mindent. Két korona öt… tessék… néhány fillért visszakap.

A kapu alatt felbont mindent, és a zsebébe gyűri. Kezdi az ementálin, vastag darabokat tör le, bent a zsebben, és hirtelen dugja a szájába, majd megfúl, kivörösödik. Aztán a mustkolbászt eszi meg… aztán a lazacot… Mintha köveket raktak volna a gyomrába. Mindegy, vesszen minden, következik a törmelékcsokoládé, az jó, az meleg és édes és omlós. Ez is megvan, de most milyen nehéz a gyomra… most valami könnyű kellene… ami felüdíti, felfrissíti. »Hogy ez a narancs?« persze drága, az utolsók közül, mindegy. Mi van még? Kilenc krajcár maradt, mihez kezdjen vele? »Kérek kilencér törökmészt.«

És most itt megy ő, a bukott férfi, a Nefelejcs utcában - hogy került ide? Mindegy. Megy, megy a hosszú Nefelejcs utcán, benéz a kapuk alá, nehéz érzéssel belül… és nem tudja, a gyomra nehéz-e, vagy a szíve. Benéz a kapuk alá, rágja a törökmézt, csak rágja… körös-körül halálos üresség, céltalan élet, hideg igaztalanság. Valami jajongó, egyforma hang kíséri, végtelenül, makacsul, lerázhatatlanul… jajongó, pokoli gyötrelemmel.

»Fel hazánk hű nehem-zehe-déke…«

Kínlódva rágja a ragacsos, foghoz tapadó csirizt, és a nyála és a könnye fuldoklón csorog le a torkán.”

Igen. A Tanár úr kérem nélkül biztosan lehet élni, csak hát, minek?

Kázmér pedig hatvankét évig semmit sem tudott a mustkolbásztól. De aztán jött Szekula Teréz:

„Mustkolbász.

Mustba tegyünk bele tört fahéjat, szegfűszeget s ha forrni kezd, minden liter musthoz ¼ kiló finom lisztet. Forraljuk addig, mig egész sűrű lesz. Ezalatt tű segélyével fűzzünk föl dióbeleket hosszú, erős czérnára, mártsuk a sűrű lébe, hagyjuk kihűlni. Ezt ismételjük mindaddig, mig kolbász vastagságú lesz. Ekkor akaszszuk száraz, szellős helyre.”

 Végképp megnyugodott Rezeda Kázmér. Most már, ha az Úr színe elé kell járulnia, és megkapja a kérdést, hogy mi az a mustkolbász, kissé fölényesen és szabatosan fogja tudni elmagyarázni.

Aztán majd el is készíti Szekula Terézzel, odafönt, a mennyei konyhán.

Borítókép: Szerényi Gábor rajza