Vége az amerikai álomnak a ringben

A profi ökölvívás története során az Egyesült Államok adta a legtöbb és legmeghatározóbb nehézsúlyú világbajnokot. A „legnagyobb” jelzőt általában a technikai tudás, a dominancia és a sportágra gyakorolt kulturális hatás alapján ítélik oda. Ma a királykategóriában szinte nincs is említésre méltó amerikai bunyós.

Fotó: AFP/STR

A fent nevezetteket szinte mindenki ismeri, aki csak egy kicsit is érdeklődik a profi ökölvívás iránt. Ám nézzünk szét jobban a „piacon”. Az első afroamerikai nehézsúlyú világbajnok, Jack Johnson (1908–1915) neve is fogalom, ugyanis ő törte át a faji korlátokat a profi bokszban. Legemlékezetesebb ringcsatáját 1910. július 4-én, a nevadai Renóban vívta, mégpedig a nagy fehér reménység, a korábbi veretlen nehézsúlyú világbajnok, James J. Jeffries ellen. Utóbbi ekkor már hat éve visszavonult és farmján élt. Ám a fehér közvélemény és a média nyomására visszatért, hogy visszaszerezze a címet a fekete bajnoktól. Sokan úgy tudták, hogy a meccset megbundázták: Johnson hatalmas összeg fejében le fog feküdni. Nem így történt. A 22 ezer néző előtt megvívott, negyvenöt (!) menetre, azaz 135 percre kiírt, sokszor „az évszázad bokszcsatájának” is nevezett mérkőzés elején Jeffries pontosan tudta, hogy támadnia kell, ám a bajnok kivédekezte az első lendületek hevét. Johnson átvette a kezdeményezést, majd a 15. menetben technikai kiütéssel (TKO) győzött, miután Jeffriest – karrierje során először – háromszor is padlóra küldte. A győzelem sokkolta a fehér Amerikát, és országszerte véres faji zavargásokhoz vezetett, amelyekben több tucat ember életét vesztette. 

 Az 1920-as évek szupersztárja Jack Dempsey, a „Manassai Mészáros” volt, akinek agresszív stílusa és látványos kiütései tették a profi bokszot az amerikai tömegkultúra részévé. A nehézsúlyú vb-címet Jess Willard ellen nyerte el egy brutális összecsapáson, amikor Dempsey már az első menetben hétszer küldte padlóra a címvédőt, akinek eltörte az állkapcsát és több bordáját, kiütötte több fogát, így senki sem csodálkozott, hogy Willard a negyedik menetre már nem tudott kijönni. 

Az 1923-as, Luis Ángel Firpo ellen vívott meccsét tartják a nehézsúlyú ökölvívás története egyik legvadabb és legizgalmasabb csatájának.

 Firpo, a „Pampák Vad Bikája” az első menetben egy hatalmas ütéssel kiütötte Dempsey-t a szorítóból, aki az írógépeken keresztül a tudósítók közé zuhant, de a nézők és újságírók visszasegítették a ringbe. A bajnok nehezen tért magához, de a mérkőzés során összesen kilencszer küldte padlóra Firpót – ebből hétszer még az első menetben –, majd a második menetben kiütéssel nyert. 

A meccs, amely túlnőtt a sporton, és a demokrácia és a náci Németország szimbolikus harcává vált, a Joe Louis és Max Schmeling 1938-as visszavágója. A német bokszoló korábban legyőzte az amerikait, amit a náci propaganda a „fehér faj felsőbbrendűségének” bizonyítékaként tálalt. A visszavágó előtt Roosevelt elnök személyesen fogadta Louist, és azt mondta neki: „Joe, szükségünk van az izmaidra, hogy legyőzzük Németországot.” És Louis nem bízta a véletlenre: mindössze 124 másodperc alatt, brutális ütéssorozattal semmisítette meg Schmelinget a zsúfolásig megtelt Yankee Stadionban. 

Muhammad Ali az 1970-es évek első felében több, sosem feledhető meccset vívott a ringben. Ezek közül is kiemelkedett a Joe Frazier ellen vívott trilógiája, amelyekközül az egyik magasabb színvonalú volt, mint a másik: Frazier nyerte az első, Ali a másik két meccset. 

A legnagyobb aratta a profi boksz történetének legnagyobb taktikai győzelmét is, mégpedig Zaire fővárosában, amikor a verhetetlennek hitt George Foremant a „rope-a-dope” taktikával – a köteleknek dőlve hagyta, hogy ellenfele elfáradjon az ütésektől – a nyolcadik menetben kiütötte.

 Foreman azonban hosszú évek után újra visszakapaszkodott a csúcsra: 1994-ben, 45 évesen kiütötte Michael Moorert, amivel ő lett a sportág legidősebb nehézsúlyú királya. 

A nehézsúly történetének egyik legszorosabb és technikailag legmagasabb szintű csatáját 1978-ban vívta egymással Larry Holmes és Ken Norton. A két klasszis 14 meneten át gyűrte egymást, fej fej mellett álltak a pontozóknál. Az utolsó, 15. menet a sportág történetének egyik legizgalmasabb befejezése lett, ugyanis mindketten az utolsó erejükkel rohamoztak a győzelemért, parázs ütésváltásokat láttak a nézők. Holmes végül hajszállal, megosztott pontozással nyert, és ezzel megkezdte hétéves uralkodását. 

A királykategória utolsó amerikai fénykora Mike Tyson és Evander Holyfield nevéhez fűződött. Előbbi minden idők legfiatalabb világbajnoka lett, míg utóbbi négyszer is képes volt vb-övet szerezni, és ő volt az első, aki a cirkálóban és a nehézsúlyban is felért a csúcsra. A két legenda kétszer is megütközött a ringben, és mindkétszer Holyfield győzött. Az elsőt pontozással, míg a visszavágót egy sosem felejthető botrány után leléptetéssel. Ez utóbbi a „The Bite Fight” (1997) néven maradt fenn a boksztörténelemben. Tyson végig frusztrált volt, mert azt állította, Holyfield szándékosan lefejelte őt többször is. A 3. menetben Tyson elborult aggyal leharapott egy darabot ellenfele füléből, majd kiköpte a ring padlózatára. Miután a bíró levont tőle pontot, Tyson a másik fülébe is beleharapott. A meccset leállították, Tysont pedig kizárták és eltiltották. 

Utánuk olyan bajnokok következtek, akik halvány lenyomatai voltak a korábbi világbajnokoknak, és csak azért kerülnek megemlítésre, mert nehézsúlyú világbajnoknak mondhatták magukat ideig-óráig: John Ruiz 2005-ig volt a WBA, Hasim Rahman 2006 augusztusáig a WBC és Shannon Briggs 2007 júniusáig a WBO világbajnoka volt. Az utolsó amerikai nehézsúlyú világbajnok Deontay Wilder volt, a „Barna Bombázó” 2015 és 2020 között birtokolta a WBC világbajnoki övét. Félelmetes ütőerejéről ismert, győzelmeinek több mint 95 százalékát kiütéssel érte el. Világbajnoki címét 2020 februárjában vesztette el a brit Tyson Fury elleni visszavágón. 

Borítókép: Az Ali–Foreman összecsapás a zairei Kinshasában (Fotó: AFP/STR)