Amikor meghalt Oradea

Nyolcvan esztendővel ezelőtt a magyar haza ismét elérkezett a Partiumba, Észak-Erdélybe és a Székelyföldre, amikor virágesőben vonultak be a Magyar­ Királyi Honvédség csapatai a visszatért országrészbe. Az elképesztő menetteljesítmények mellett diadalkapus, nemzeti szín zászlós ünnepélyek végeláthatatlan sora várt Horthy Miklós országgyarapító honvédeire, amikor meghatározott ütemterv szerint, teljes fegyverzettel és felszereléssel – passzus nélkül – 1940. szeptember 5-én harangzúgásban lépték át a trianoni határt, hogy nyolc nap alatt visszacsatolják Észak-Erdélyt.

Utcanévtábla cseréje Besztercén 1940. szeptember 9-én

Nagyvárad, Szent László városa szep­tember 6-án fogadta Horthy Miklós­ legfelsőbb hadurat és honvédeit. A román hadsereg balkáni állapotokat hagyott maga után: vittek mindent, amit csak mozdítani lehetett, és az erőszakhullámnak halálos áldozatai is voltak. A pályaudvaron a volt váradi primár, Augustin Chirilă magyar nyelven felolvasott beszéddel köszöntötte Horthyt. Szavai józanságról tanúskodtak, amit a mai román politikusokról nem lehet elmondani: „Mint Nagyvárad törvényhatósági joggal felruházott város kinevezett polgármestere, mély hódolattal van szerencsém a várost Főméltóságodnak átadni.

A város magyar lakossága a történelmi fordulatot megillető igaz örömmel és mélységes lelkesedéssel ünnepli a mai napot; a román lakosság pedig teljes megnyugvással veszi tudomásul sorsának eme változását. Teszi ezt a román lakosság, mivel évszázadok óta él ezen a földön, együtt küzdve és egymást becsülve a magyar néppel, mindig egymás mellett és sohasem egymás ellen. Teszi azért is, mert szent meggyőződése, hogy feltétlen lojalitása és államhűsége fejében a magyar államhatalom oltalmazásban és megbecsülésben fogja részesíteni népi és szellemi javait. Két egymásra utalt nép békés együttélésének reményében a város összlakosságának nevében tiszta szívvel és tiszta lélekkel üdvözlöm Főméltóságodat és kérem a jó Istent, hogy egészségben sokáig éltesse.”

A kormányzó és kísérete lóháton, a lovas testőrök felvezetése és a gyalogos testőrszakasz sorfala között indult el a vasútállomásról. A Bémer téren már egy gombostűt sem lehetett leejteni, akkora tömeg várta a felszabadítókat. A hangulat akkor ért tetőpontjára, amikor a Sebes-Körösön átívelő Szent László hídon átlovagolva a Szent László térre érkezett Magyarország kormányzója. A helyi magyar notabilitások sora mondott köszöntő beszédet, amihez a helyi románok egyházi képviselői is csatlakoztak, akik szentül megfogadták, hogy „lojális és hűséges állampolgárok leszünk, ezt ígérjük ünnepélyesen, és Magyarországnak szorgalmas és hasznos állampolgárokat fogunk nevelni”.

A filmhíradó is közölt részleteket az Országos Magyar Párt alelnöke, Thury Kálmán beszédéből, aki sírástól elcsukló hangon mondta: „mély hódolattal adjuk át ezt az ősi várost, Szent László királynak a városát, és azt kérjük, ne tekintsék a mi szégyenünknek kopottságnak és a szegénységnek lépten-nyomon kiütköző jeleit, mert ezek azt a szívós akaratot igazolják, hogy a város magyar akart maradni, s ha megtépve bár, de törve nem, az is maradt minden kényszer és zaklatás ellenére is.” Az ünnepélyt a szombathelyi III. hadtest kijelölt csapatainak díszmenete zárta. E napon halt meg Oradea, és támadt fel Nagyvárad.

A német és olasz tudósítók mellett az angol és amerikai sajtó is hírt adott az erdélyi ország­gyarapításról. „A Daily Express színes jelentésé­ben ismerteti a kormányzó bevonulását Nagyváradra. A lap közli azokat a budapesti jelentéseket, hogy a lakosság a magyar csapatokat ujjongó örömmel fogadja, szemében örömkönnyekkel öleli át a katonákat, és mindenütt diadalkapukat emel.”

Miután a magyar csapatok csak szeptember 11-én érhették el Kolozsvárt, a tikkasztó meneteléstől holtfáradt gyalogság helyett a gyorshadtest csapatai mentek előre, hogy a Székelyföldet visszacsatolják. A románok itt is serényen vittek mindent, ám a székelyeket kemény fából faragták, és nem hagyták magukat megfélemlíteni. A Kézdivásárhely főterén éktelenkedő román zászlót levonták, rúdját szecskává aprították és elégették. Szeptember 13-án a munkácsi 2. gépkocsizó dandár érte el Kézdivásárhelyt, ahol az esős időjárás ellenére a környék falvainak székelyei is ott tolongtak, és leírhatatlan lelkesedéssel fogadták a gyorscsapatokat. D. Paál Lajos református lelkész a megszállás nyomorúságát ecsetelte: „Mennyi kibeszélhetetlenül szívet tépő fájdalommal, mennyi visszaszorított zokogó keserűséggel, megalázottan, megalázva álltunk ezen a piacon huszonkét esztendő alatt parancsszóra kirendelve, hogy hallgassuk az elvakult román dicsekedést, fajunkat, vérünket gyalázó, ­Isten káromlásait. Hogy belerágták a lelkünkbe Nagy-Románia örök határainak sérthetetlenségét, dicső hadserege győzhetetlenségét, utolérhetetlen bölcsességét, nagy királya népe iránti, s viszont szerelmét. Hogy vonultatták el előttünk életünkre törő, vagyonunkat elvevő, katonai és közigazgatási szerveze­teiknek rabló hadseregét. Egy-egy öndicséretüket zengő ünnepségük után vaskövetkezetességgel jöttek közibénk hóhérpribékjeik, hogy elszedjék tőlünk keserves munkánk nyújtotta, életfenntartó javainkat, s ebben a buzgóságban nem vetett gátat az éhes gyermekek jaja, a zokogó édesanya könnye, a holtra fáradt férfi panasza. Mindenünket elvették… csak a hitünket nem tudták kikezdeni. Csak azt tudtuk, hogy van Isten… igazságos Isten… aki nem engedi, hogy a gaz­ságra, rablásra, tolvajlásra, törvénytelenségre épült ország fennmaradhasson. Csak a reménységünk nem szenvedett csorbát, s megszaggatott szívünkkel, megmaradt rongyainkban téged álmodtunk, te reánk virradt boldog szabadulás szentséges szent napja. […] Egyik szemünkkel nevetve, a másikkal sírva, engedelmesen, alázatosan, Isten örök végzése előtt meghajolva borulunk le, s áldó imádságban adunk hálát a kegyelem Istenének, hogy megadta érnünk ezt a szent napot. Imádkozva könyörgünk, vegye oltalmába, gondviselésébe, szent irgalmasságába, drága kegyelmébe tőlünk elszakadt, a rabság igájában megmaradt fajtestvéreinket.” Az üdvözlésekre vitéz Heszlényi József ­tábornok válaszolt. Katonás rövidségű beszédét e szavakkal zárta: „Büszke magyarságotokból hitet merítünk, és küzdünk a szebb jövőért, egész Erdély visszaszerzéséért.” A Toldi könnyűharckocsik és a gépesített alakulatok virágszőnyegen vonultak végig a hatalmas embertömeg éljenzése közepette.

Nyolc nappal később Kézdivásárhelyre ismét ünnepnap virradt. Ekkor érkezett be Csíkszereda felől az egri 20. önálló gyalogdandár, és ekkor vertek először díszmenetet a város kockakövein az egri 44. gyalogezred katonái, köztük anyai nagyapám két bátyja is. Ezredzászlajukra „a Főméltóságú Asszony által adományozott selyem – »Kézdivásárhely közönsége« »Felszabadulás emlékére« – feliratú, nemzetiszínű zászlószalagot gróf Mikes Árminné (gróf Teleki Tina) kötötte fel”. A Kárpátaljáról bevonuló egri seregtest 450 kilométer gyalogmenet megtételét követően érkezett meg ideiglenes ­állomáshelyére, Kézdivásárhelyre és a környező településekre. Egyik tisztjük naplóbejegy­zése szerint ezzel „tartoztunk édes Hazánknak és sokat szenvedett székely testvéreinknek!”.

A délibábos „kis magyar világ” azonban 1944 őszén véget ért, amikor a Vörös Hadsereg árnyékában visszatértek a románok, és ott folytatták magyarellenes tevékenységüket, ahol 1940. augusztus 30-án abbahagyták. Egyes történészek a mai napig szajkózzák a Kádár-kori sztereotípiákat, folyamatosan mocskolják és fitymálják az akkori időszakot. Nincs igazuk, hiszen istenhitük mellett ez a szűkre szabott négy esztendő adott akkora lelkierőt az erdélyi magyaroknak és székelyeknek, hogy átvészelték a kommunista érát. És az autonómiáért folytatott küzdelemben is nemzeti önazonosságuk egyik fundamentumát képezi az, hogy 1940 és 1944 között a magyar hazához tartoztak. Ők hiszik, hogy nekünk Istentől rendelt hivatásunk van a Kárpátok övezte földön, s lehet „csillagfordulás megint”, és az egyszerű székelyek szavajárásával élve: „Ami egyszer volt, lehet máskor es!”

Fotók: A szerző gyűjteménye

A szerző a Magyarságkutató Intézet ügyvivő szakértője