„Kedves testvérem! Bízom Istenben, hogy még decemberben személyesen fogunk találkozni. Ti is bízzatok és kérjétek a Jó Istent. Remélem, hogy otthon már én fogom levágni a hízót […] Maradok testvéri szeretettel: István”
A német és magyar felderítők már december utolsó napjaiban egyre fokozódó szovjet mozgolódásról számoltak be. Köztudott volt, hogy a Don bal partjára visszahúzódó szovjetek ellentámadásra készülnek. A védelem technikai és létszámkorlátai azonban nem tették lehetővé az érdemi erősítést. A problémát fokozta, hogy a nyári és őszi hídfőcsaták során elcsigázott katonák hiába várták az utánpótlást, a megígért váltást.
A szovjet támadás napokon belül áttörte, majd felmorzsolta a lehetőségeihez mérten kitartó magyar ellenállást. Hiányos felszereléssel, éhesen, csontig hatoló hidegben kellett helytállniuk a néhol nyolc-tízszeres túlerővel szemben. A VII. Miskolci Hadtest a kétszáz kilométeres magyar arcvonal déli részének védelmét látta el. Fehér István ekkoriban már a hadtest-közvetlen gépkocsizó tüzérosztály híradós szakaszának őrvezetője. A scsucsjei hídfőből kiinduló szovjet támadáshullám január 14-én kezdődött meg. Az itt kibontakozó harcok során fokozatosan délnyugati irányba szorult vissza a Fehér őrvezetőt is soraiban tudó tüzérség.
Vitéz Gáll Sándor alezredes harctudósításából kiderül, hogy az orosz támadás során visszaszorított csapatok egy részét Jugyino községnél vonták össze. Január 17-én, délelőtt tizenegy órakor a falu északi részén erős ellenséges támadás bontakozott ki. Tizennégy szovjet harckocsi rohanta meg a községet. A páncélelhárító fegyverek nélküli magyar csapatokat, könnyű tüzérséget szétszórták, megsemmisítették. A Jugyinónál harcban álló legénység és tüzérség hetvenöt százaléka elveszett vagy fogságba került. A tüzérség éppen a visszavonuló hadtestrészeket, hadosztályokat fedezte. Áldozatuknak köszönhetően sok ezer honfitársuk kapott lehetőséget a hazatérésre.
