– Egyszer el akartam menni Leningrádba, de mivel 1985-ben elváltam, megbízhatatlan elemnek minősültem, és nem kaptam útlevelet. Először Szófiában jártam, listával, ami azt jelenti, hogy a csoportvezető garanciát vállalt értem. Reggel nyolckor elhagyhattuk a határt, de este hatra vissza kellett jönnünk. Azt gondoltuk, hogy a mi életünkben Romániában nem változik meg a világ. Mikor Brezsnyev meghalt, elkezdtünk számolgatni, ha Ceaușescu is annyit él, mint ő, akkor végünk van. Sepsiszentgyörgyön 1990-ben jött létre a Csángó Szervezet. Júniusban szóltak, hogy Domonkos Pál Péter 89 éves lesz, és a csángó küldöttség tagjaként én is mehetek Magyarországra. Voltak közülünk, akik már jártak itt, és ismerték Péter bácsit, a csángók történetével foglalkozó néprajzkutatót, aki Rezeda című könyvében a népdalokat gyűjtötte össze. Miután a kezembe jutott a kötete, készítettem néhány rajzot, és elhoztam neki ajándékba. Itt megnézték, és megkérdezték, hogy nem akarok-e a Nemzetközi Előkészítő Intézetben tanulni. Nagyon örvendtem a meghívásnak, mert csodálatos világ volt, amit mi itt láttunk. Én mindennap többször sírtam. Nálunk elképesztő szegénység volt, Ceaușescu túlfeszítette a húrt, nagyon megalázóan éltünk. Miután először hazamentünk, otthon következett az Anna-napi búcsú Lészpeden. Láttuk itt, Magyarországon, hogy mindenféle fesztiválokat rendeznek, gondoltuk, mi is csinálunk egyet. Nem kértünk engedélyt sehonnan, csak nekiláttunk. Megrajzoltam a plakátot, amely a csángó újságban is megjelent. Miután kijöttek az emberek a templomból, hívtuk őket a fesztiválra. Még a pap is jött, ő is akart vagánkodni. Megtelt a kultúrház, a bukaresti magyar tévé is megjelent. Felvételt akartak csinálni, de senki nem mert énekelni. Könyörögtünk mindenkinek, de mind ugyanazt mondta: ő még életében nem hágott fel a színpadra. Végül mi, szervezők kezdtük el. Aztán meg nem lehetett leállítani! Valakinek eszibe jutott, hogy ő ezt tudja, a másik mást, s nem akart vége szakadni. Az évben még egyszer eljöttünk Magyarországra. Az Ómagyar Kultúra Baráti Társaság hívott meg minket. Egy füzetbe írtam be, hogy milyen magyar szavakat nem értek. Ilyen volt például a „persze”. Azt is állandóan mondták, hogy máris. Máris jövök, máris megyünk. Én ekkor mindig fölkaptam a fejemet, mert engem otthon Márisnak hívtak. A Nemzetközi Előkészítő Intézetet végül tizenketten kezdtük el. Én abban az évben tanultam meg írni-olvasni magyarul. Harminchárom évesen. Egy évvel később az Iparművészeti Főiskola grafika szakára felvételiztem, aztán az alapképző évben megismerkedtem a plasztikával, és átmentem kerámiára. A főiskolán kulturális antropológia kurzusokra is jártam, ahol még a pápuákról is tanultunk. A tanárunk Elveszőben lévő népcsoportok címmel kért egy dolgozatot. Erősen gondolkodtam, aztán rájöttem, hogy én is egy elveszőben lévő nép tagja vagyok. Gyorsan megírtam, s mivel végig kesergés volt, ezért a Panaszkodás Istennek címet adtam a dolgozatnak.