Megkívántam a paprikás krumplit… – mondta félhangosan maga elé Rezeda Kázmér, ugyanis megkívánta a paprikás krumplit.
A paprikás krumpli a „szegénykonyha” vezérlő csillaga, Koh-i-Noor gyémántja, őfőméltósága, és az a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy időről időre, minden látható előjel nélkül egyszer csak megkívánja az ember. Vagyis nem eszel állandóan és rendszeresen paprikás krumplit, olykor évekig eszedbe sem jut, aztán hirtelen úgy érzed, elpusztulsz, ha nem ehetsz.
Rezeda Kázmérnál elérkezett ez az „egyszer csak” pillanat, „egyszer csak” állapot, ezért mondta ki félhangosan a paprikás krumpli nevét maga elé, mint valami szerencsehozó talizmán varázsigéjét, és arra gondolt, megdörzsöli a paprikás krumplihoz alkalmatos lábosát, mint valami csodalámpát, hátha megjelenik a dzsinn, s miután ráül Rezeda Kázmér büszke torkára, televarázsolja a lábost paprikás krumplival.
Aztán elvetette Rezeda Kázmér ezt a megoldást, mert egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy a paprikás krumpli készítését rá lehet bízni holmi dzsinnre.
– Sose lehet tudni ezeknél a dzsinneknél… – gondolta magában Rezeda Kázmér, de ezt már nem mondta ki félhangosan –, soha nem lehet tudni, van-e például rendes pirospaprikájuk.
Így aztán felkerekedett Rezeda Kázmér, hogy összeszedje a paprikás krumplihoz valót.
Szalonna és hagyma. Ez a paprikás krumpli alfája és ómegája. Szalonnából pedig csak a füstölt, hagymából pedig csak az öreg vörös, amely Erdélyben fehér, ugyanis ott a lila a vörös, de kár lenne mélyebben belemerülni ezekbe a dolgokba, mert még ott találja magát az ember annál a székelyföldi párbeszédnél, miszerint:
– Milyen gyümölcs ez itt, ídesapám?
– Kék szilva.
– És akkó mé’ veres?
– Mer’ még ződ…
Ebből is látható, mennyire felesleges megpróbálni rendet rakni a színek között a székelyeknél.
Ellenben ettől függetlenül is leszögezhetjük, miszerint a paprikás krumplihoz füstölt szalonna kell, és öreg vereshagyma. Ilyesmihez ugyanis a fiatal hagyma nem alkalmatos… – rémlett fel Rezeda Kázmér előtt egy régen elballagott rokona, aki a legkedvesebb volt őneki már gyermekkora óta.
Ha megvan a füstölt szalonna és az öreg vereshagyma, érdemes krumpli után nézni. Ugyanis viszonylag fontos, majdhogynem elengedhetetlen alkatrésze a paprikás krumplinak a krumpli. Amit esetünkben semmiképpen sem nevezhetünk burgonyának, ugyanis vannak ételeink, amelyekhez egészen egyszerűen nem illik a burgonya név, csak a krumpli. Ilyen módon aztán, aki ád magára, soha nem eszik paprikás burgonyát, burgonyás tésztát, legfeljebb gránátos kockát, s nem eszik a magyar ember burgonyás lángost és burgonyás pogácsát sem. Sem pedig hagymás burgonyát.
A határvidék a krumplisalátánál húzódik, ugyanis Rezeda Kázmér gyerekkorában hallotta, hogy nagyapja olykor burgonyasalátát mondott, olykor pedig krumplisalátát, és a nagyapja, aki üzletvezető s főpincér volt a Budapest szállóban, orákulumnak volt tekinthető ilyetén kérdésekben. Ilyen kérdésekben is, továbbá ultiban, azon belül is a betliben, de az egy másik történet.
Tehát jó, ha az ember beszerzi a krumplit, amennyiben éppen megkívánta a paprikás krumplit.
A füstölt szalonna és az öreg vereshagyma kötelme mellé tegyük oda azt is, miszerint paprikás krumpli kizárólag öreg krumpliból készíthető! Aki újkrumplit használ a paprikás krumplihoz, az egyéb aljasságra is képes, az nagy valószínűséggel megcukrozza a káposztás cvekedlit.
Az öreg krumplinak pedig a paprikás krumpli levének, szaftjának összeállásakor van nagy jelentősége, de haladjunk sorjában!
Kolbász kell még, s virsli, igen, mindkettő!
Aztán haza kell menni a piacról, kötényt kell kötni, oda kell állni a konyhapulthoz, ki kell nyitni egy palack könnyű vöröset, ajánlott például Eszterbauer kadarkája, amely Sógor Kadarka néven kerül palackba, és friss, ropogós, remek bor. Bár amikor Eszterbaueréknél van összejövetel Rezeda Kázmér s egyéb vendégek részvételével, Takler uram mindig hoz magával néhány palack Takler bort, kadarkát is, ahogy mondja, „pusztán azért, hogy igyanak a vendégek valami tisztességes, iható bort is”. Ezen aztán nevet a vendégsereg, és kigömbölyödik az este.
Na de most paprikás krumplit főzünk, Sógor kadarkával enyhítve a munkálkodást. Még a rádiót kell bekapcsolni. Aki ád magára, tart a konyhában rádiót, s főzéskor a nosztalgiacsatornát hallgatja, ahol megy például a Sweettől a Fox on the Run meg Poór Pétertől az Hajjaj, fekete vonat is, amely olyan tömény kvintesszenciája a hatvanas-hetvenes évek édesbúsan rettenetes kádári nihiljének, hogy alig lehet tökéletes paprikás krumplit főzni nélküle. Szinte kívánja a paprikás krumpli a Hajjaj, fekete vonatot, ha össze lehetne morzsolni, bele is kellene tenni csipetnyit a lábosba belőle.
– Az operett is ilyesféle dolog… – morfondírozott magában Rezeda Kázmér. – Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád! – énekelték teli torokból a dzsentrik, aztán tényleg beugrottak a nagybőgőbe, húzatták a cigánnyal elfüggönyözött hajnali ablakok alatt, és valahogy elfelejtették észrevenni, miképpen romlik ki alóluk a haza, az ezeréves Magyarország. Sárszeg, Füzes Feri és Környei Bálint, a Párducok asztaltársasága, na hát, az övék volt az operett…
Ezt gondolta Rezeda Kázmér – aki megöregedvén egyre jobban imádta az operettet, és összevágta közben a füstölt szalonnát.
Sok füstölt szalonna kell a paprikás krumpli alá, zsírjára pirítva, s abban megfonnyasztani a rengeteg vereshagymát, melyet akkurátusan összekockáztunk. Vessünk bele egy nem erős zöldpaprikát, egy erős zöldpaprikát s némi paradicsomot, de azt vigyázva, mert édesíti. Mikor ez megvan, egy púpozott evőkanál pirospaprika kerül beléje, és a krumpli. A krumpli, amelyet ilyen alkalmakkor kizárólag hosszában lehet összevágni, vagyis a meghámozott krumplit négyfelé hosszában. Van, aki karikára vágja a krumplit a paprikás krumplihoz, az ilyen emberrel haladéktalanul meg kell szüntetni mindennemű kapcsolatot.
Mikor bent van a krumpli is, sózzuk, szolidan köményezzük, kissé összekeverjük fakanállal, és annyi vizet öntünk hozzá, hogy éppen, de tényleg csak éppen ellepje a krumplit, és elkezdjük főzni. Ez a paprikás krumpli készítésének Achilles-sarka, ugyanis itt dől el, milyen lesz a szaftja. Az újkrumpli már csak azért sem alkalmas paprikás krumplinak, mert túl sok levet ereszt, annyit, amennyit nem lehet elpárologtatni, és vizes marad az egész. Talán ennyiből is kiderült, hogy közepes lángon főzzük a krumplinkat, és soha, de soha nem teszünk rá fedőt, hogy minden felesleges lé elpárologjon belőle.
Amikor a krumplink már majdnem teljesen puha, többfelé is elindulhatunk.
Az biztos, hogy ilyenkor illik belekarikázni a jóféle házikolbászt, de módjával, mert a paprikás krumpli itt erős hasonlóságot mutat a lecsóval, vagyis nem engedhetjük, hogy eluralja ízét a füstölt és kolbászáru. Tehát módjával a kolbásszal, mert kell az íze, de nem mehet a többi rovására. Az utak pedig azért többfélék, mert ezeken felül mást is bele lehet tenni a paprikás krumpliba.
Rezeda Kázmér jóféle roppanó virslit szokott beletenni, és mindig egészben, sose karikázva.
S hogy mit még? Nos, Rezeda Kázmér nagyanyai örökségként fölöttébb szerette, ha a majdnem elkészült, sűrű, erős szaftú paprikás krumpliba az utolsó pillanatban beleüttetik néhány tojás, amelyek aztán pillanatok alatt megfőnek, s a sárgájuk mégis élénksárga, kissé folyós marad. Szintúgy nagyanyai örökség, s az étel felszaporítását szolgálja, ha nokedlival készül a paprikás krumpli, ami szintúgy nagyon finom.
Akár így, akár úgy, de a dolog itt már elkészül.
Villával kell enni, hozzája friss fehér kenyeret és ecetes almapaprikát vagy kovászos uborkát.
A villával az ember a krumpli s az egyebek nagyját megeszi, de a végére mindig kell hagyni néhány szem krumplit, amelyet az ember a villával beletördel a szaftba, és úgy fogyasztja el az utóját.
Ha marad mellé kadarka, nem hibázhatunk nagyot. Ha nem, nyissunk ki valami testesebbet! Az oportó is alkalmatos.
Onnan ismerszik meg a jó paprikás krumpli, hogy elfogyasztása után majdnem teljesen tiszta a tányér, csak mutatóba marad némi sűrű szaft, amely őrzi a tunkicálás nyomait.
Utóbb, este, mikor a család elpihent, ki lehet menni a konyhába, és a lábosból köll enni még a maradékból, az almapaprikát vagy az uborkát úgy harapva mellé, hogy könyökig folyjék a leve. Az asszony ilyenkor úgyis meglepi az embert, és azt fogja mondani, hogy „úgy eszel, fiam, mint egy disznó”.
Az meg nagy elismerés. Elég valamit dünnyögni hozzá tele szájjal, köszönésképpen. Az asszonyok szerint mi, férfiak amúgy is eo ipso disznók vagyunk. Hát akkor miért ne szolgáltathatnánk ehhez muníciót?
