Tótágas világ

A Netflix sikersorozatának harmadik évadában a főszereplő gyerekek már civódó tinédzserré értek, akiknek újra meg kell menteniük a világot.

Nyálkás szörny kontra imádni való kölykök a nyolcvanas éveket idéző filmsorozatban Forrás: Netflix

Ragacsos szörnyek, misztikum és jó adag nyolcvanas évek nosztalgia: a Netflix sikersorozatának harmadik évadában a főszereplő gyerekek már civódó tinédzserré értek, akiknek újra meg kell menteniük a világot. Amikor a Duffer fivérek előálltak a Stranger Things (Furcsább dolgok) ötletével, közel húsz csatorna dobta vissza a tervet. Nem tartották jó ötletnek, hogy gyerekek főszereplésével, ám egyáltalán nem gyerekeknek való sorozatot készítsenek. Matt és Ross Duffer írók végül azzal győzték meg a sorozat gyártóit, hogy szériájuk ugyanúgy fog szólni a mai tizenévesekhez, akik lélekben kapcsolódni tudnak a főszereplőkhöz, mint a nyolcvanas évek filmjein felnövő nemzedékekhez.

A teória talált, süllyedt: az ikrek visszarepítik a nézőt abba a világba, amelyben a kölykök a pincében szerepjátékoznak, és az erdő szélén bicajoznak haza, a jó pedig határozottan elkülönül a rossztól. A kormány gonosz emberei, nyálkás szörny kontra imádni való kiskamaszok, egy aggódó anyuka és egy jólelkű, pocakos seriff.

A Kincsvadászokon felnövő Duffer testvérek mindeközben szégyentelenül lopkodnak Stephen King, Steven Spielberg vagy John Carpenter életművéből, de olyan ügyesen csinálják, hogy végül stílusos tiszteletadás lesz belőle: mosolyoghatunk, amikor a srácok a Vissza a jövőbe vetítésére lógnak be, de még az is működik, amikor a sorozat egyik drámai csúcspontján eléneklik a Végtelen történet meglehetősen giccses főcímdalát.

Az első két évadban egy párhuzamos sötét világból, a Tótágasból az amerikai kormány gondatlansága miatt kiszökő lényekkel kellett megküzdenie egy csapat gyereknek, akik kiegészültek a szuperképességekkel rendelkező, Tizenegy nevű lánnyal (Millie Bobby Brown). A gárda azóta új szereplőkkel bővült, a harmadik évad pedig nagyjából fél évvel később veszi fel a fonalat az előzmények után, az eddigi késő ősz helyett ezúttal a nyár közepén, az indianai Hawkinsban.

Nyálkás szörny kontra imádni való kölykök a nyolcvanas éveket idéző filmsorozatban
Fotó: Netflix

Az álmos kisvárosban nem sokáig drámázhatnak egymással a kiskamaszok, mivel ezúttal az oroszok akarnak világok közti átjárókat nyitogatni. Egy bizarr lény átjut a kapun, ami patkányrajzást okoz, később pedig emberek tűnnek el. A főellenség működése nincs különösebben megmagyarázva, ahogyan az sem, hogy egy amerikai plázában a hidegháború idején vajon miért állomásozhat fél hadseregnyi szovjet katona, és intézheti sötét ügyleteit észrevétlenül, ám a Stranger Things meg tudta őrizni a báját annyira, hogy a néző még ezeken a logikai bukfenceken is át tudjon siklani. Az sem akkora gond, hogy az első és a második évadhoz hasonlóan gyakorlatilag most is ugyanaz a probléma és a megoldás is: jön valamiféle szörny, amelyet vissza kell tuszkolni a saját világába, és rázárni a kaput. A harmadik évad fő helyszíneként szolgáló plázával egyébként Dufferék még azt is megmutatják, hogyan nyírja ki egy ilyen monstrum a helyi kisvállalkozásokat, az épület gyomrában megbúvó szovjet katonai erőd pedig a csúnya korrupció melegágya.

A gyerekszínészek olyan természetesek, mintha otthon vitatkoznának a barátaikkal azon, hogyan kell megfúrni egy titkos katonai akciót, vagy kibékülni haragos barátnőikkel. A Stranger Things mostanra elsősorban felnövéstörténetté vált, ahol a szörnyek kiiktatása mellett ugyanolyan fontos az is, hogy egy karakter hogyan boldogul élete első munkahelyén, egy másik pedig hogyan dolgozza fel, hogy a barátait a lányok már jobban érdeklik, mint az együtt töltött idő.

Végignézhetjük, hogyan lesznek a gyerekekből kiskamaszok, majd végül fiatal felnőttek, és kíváncsiak vagyunk, mi minden történik még velük.

(Stranger Things, amerikai fantasy horrorsorozat, 50 perc, 3. évad. Rendező: Shawn Levy, Ross Duffer, Matt Duffer)