És a példákat sorolhatnánk a végtelenségig – a magánéletből és a történelemből, a gasztronómia meg a kultúra vidékeiről, lényegében mindenfelől. És a példák azt a kérdést sugalmazzák, hogy azok az idegen terek, amelyekkel Trianon felcserélte, „kiváltotta”, azaz felszámolta a Kárpát-medence ezredéves magyar földrajzi és politikai szerkezetét, nos, azoknak vajon voltak-e, vannak-e valamiféle „hozadékaik”. Hozadékaik, amelyek természetesen nem csökkentették a kisebbségi magyar lét fenyegetettségeit, és közelébe sem kerültek annak (sem elméletileg, sem gyakorlatilag), hogy valamelyest oldják az államnemzeti és a kulturális nemzeti státus végleges különválásának egzisztenciális tragikumát. Csak voltak, vannak mint tapasztalatok, élmények, mentálisan feldolgozandó és bizony-bizony alkalmilag kedvünkre való „másságok”. Istenkísértően „gyanús” rákérdezni ezekre a „helyi kínálatokra”, hangsúlyozva: talán nem egészen fölösleges, főleg azután, hogy az ezredfordulós európai változások magukkal hozták a kisebbségi szabadságjogok iránti figyelem megnövekedésének esélyeit. És – praktikusan ez a döntő tényező – felszámolták a kelet- és közép-európai szovjet szatellit-államok totális elszigeteltségét, belső zártságát, militáns kényszereit.