Amikor életformámról mesélek ennek-annak, gyakran ezt a választ hallom: „Istenem, de jó volna ilyen szabadon élni! Végre volna időm arra, amivel foglalkozni szeretnék.” Értem én, hogy a hétköznapok világa nagyon erős kényszer, de efféle sóhajok hallatán mégis mindig átmegyek bölcsbe, és prédikálni kezdek arról, hogy amire az ember akarja, arra van ideje, meg hogy én sosem hittem a körülményekben.
Körülmények nem léteznek, csak lélek van, amely lehet erős vagy gyenge.
Egy folyosón megyünk előre. Ahhoz, hogy a szellem kinyissa előttünk az ajtót, a másikat magunk mögött be kell csukni, hogy ne legyen huzat. Be kell zárnunk a világba-veszettség, a taraxisz, azaz a zűrzavar, vagy ha úgy tetszik, az empirikus határozmányok termének ajtaját, ha éteri levegőt szeretnénk szívni. Szegény Schopenhauer még abban reménykedett, hogy ha az empririkus világ el lesz intézve (vagyis ha olyan fejlett lesz már tudományos-technikai tudásunk, civilizációnk, hogy mindannyian a jótékony henyélés birodalmába értünk), ha tehát minden létfenntartási problémát már megoldottunk, akkor megtisztultan az egész emberiség kézen fogva beléphet a szellem patyolatbirodalmába, hogy rendkívül magasrendű gondolatokkal hólabdázva ünnepelje örök időkig önfelszabadítása karácsonyát.
Nem kell nagyon körülnéznünk, hogy lássuk: nem ez történt.
Sőt, mintha a schopenhaueri fehéren izzó vágyképtől iszonyú iramban távolodnánk. Csúszunk vissza a folyosón, és egy sátáni intésre már nyílik is a hátunk mögött az ajtó, amit egyszer már becsuktunk, hogy végképp elnyeljen bennünket a zajló világ, az anyagi élethalálharc, egyszóval a takony.
Merítő 
