Walter Benjamin gyerekkori emlékeit idézve ír a körhintáról. Beemeli a gyerekkori pörgés emlékének értelmezési tartományába az örök visszatérés mítoszát is. Ez utólagos értelemdúsítás, de el tudom képzelni a fordítottját is. (Annál is inkább, mert néhányszor már megesett velem.) Amikor egy elmélet, amelyet tudok ugyan, de nem értek, abban a szent pillanatban válik világossá, ahogy egész testemmel átélem. Amikor például az öröklét gyűrűjének nietzsche-i tanát a körhintán ülve értem meg. Vagy amikor a Prédikálószék alatti sziklára kiülve hirtelen belém szúr a „csak a szeretet számít” unt szlogenjének szívigazsága.
Ezekben a pillanatokban az ember úgy érzi, hogy az angyal, akire oly sokáig lövöldözött sikertelenül sörétes puskájával, áttetszően leszáll elé és megérinti.
A leeresztett puskacsőből kifolyik az ólom, szétcsöpög. És az ember megszégyenült boldogságban méregeti hozzá tudott önmagát az élményhez.
*
A szerelem felszabadít. A férfi szerelmesét megszabadítja apjától, a nő szerelmesét megszabadítja anyjától. A megszabadultak összeköltöznek, és hamarosan maguk is apák-anyák vágynak lenni, hogy végül az ő gyermekeik is a szerelemben megszabaduljanak tőlük, összeköltözzenek, utódokra vágyjanak, és így tovább, az emberi végtelenségig. Az örökkévalóságot ilyen boszorkányöltéssel varrja a sors.
*
A hangulatot a mai pozitivisták olyan tudati algoritmusnak látják, amely ma még nem fölfejtett ugyan, de néhány év múlva már biztosan az lesz. Ők annyira hisznek abban, hogy a számítógép az agy heurisztikus modellje, hogy minden fejben csak algoritmusokat látnak. Talán az ő fejükben tényleg csak azok vannak.
Mélyebb elmék másképp járnak el: ők a hangoltság invariáns formáit keresik, ezeket próbálják elkülöníteni az empirikusan terheltebb formáktól. Csakhogy a hangulat olyan, mint Lem Solarisának ősóceánja. Soha nincs invariáns formája; felszíne minden pillanatban más és más képet mutat. Megismerhetetlen.
