Ez a hallomás létfontosságú hübrisz. Nem tudunk élni nélküle. A végtelent hozzá kell idomítanunk életünkhöz. (Végtelenül fontos ez.) Mert tiszta végtelen nem létezik a mi világunkban (a matematikai vagy asztronómiai spekulációk világa nem a miénk), csakis a létünkre szabott, hogy úgy mondjam, empirikus végtelen. Ilyen végtelen az, amit saját életidőmben és/vagy életteremben annak érzek.
Egy szeretett tekintet, amely úgy pihen a zajló napok felszínén, mint szivárvány a vízesésen.
Ennek a tekintetnek nem lehet megírni a történetét, csak a körülményeknek: a találkozásnak, érzelmeink változásának, sőt még annak is, hogy mikor milyen lelkiállapotban révedtem bele ebbe a szempárba. A körülményeknek mindig van történetük, a lényegnek soha. Körülmények történet nélkül érthetetlenek; a lényeget körülményei kioltják.
A lényeg, mint az álom: ébrenlétünk dolgai vannak benne összedobálva. A tekintet kirántott fiók: a hétköznap tárgyait látom benne egymás hegyén-hátán. Turkálhatok köztük, de magában a megnyílásban soha.
Borítókép: illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Merítő
