A végső búcsúzáskor az arca tört fényben ragyogott. Mintha a leendő semmi, ami ezután leszünk egymásnak, itatta volna át belülről. Soha nem volt ennyire szép. Meg lehetne írni arcok mosolytörténetét. A megismerkedés udvariassági mosolyától a fokozatosan mélyülő, léleklátó, egyre bensőségesebb, testileg is átélt örömökből élő mosolyokon és az unt napok arcrángásain át az egymásból már bontakozó lelkek fanyar grimaszáig, amelyen túl (az utolsó találkozáskor) egy pillanatra még az egész történet fölizzik ebben a fáradt, esendő, tiszta opálfényben.
Sokáig úgy hittem, „a szem a lélek tükre” azt jelenti, hogy a tekintetben a benső tükröződik. De már tudom, hogy nem(csak) ezt mondja ki a közmondás, hanem hogy az ember lelke a tekintetén keresztül kikukucskál a világ felé, de a szem neki nem ablaka, csak tükre. A világ csak foncsor.
Létünk határait választalan kérdések őrzik. Mi az élet? Hogyan jött létre? Mekkora a világ? Hogyan lehetséges, hogy van? (Többek között) ezekre a kérdésekre soha nem fogunk választ találni, mert ezek nem válaszképes kérdések, hanem létünk határkérdései. Az őrzés a szerepük. Abba a létsíkba, amely síkon létrejöttünk létrejött, soha nem fogunk belelátni, és nem azért, mert még nem elég fejlett a gondolkodásunk, a tudományunk vagy a technikánk, hanem metafizikai fátum következtében.
A metafizika-tagadók kétvilág-elméletként utasítják vissza a gondolatot, hogy van másik létsík is. Hogy van-e vagy nincs: a fátum révén ezt sem fogjuk eldönthetni soha. Most mégis elképzelek egy metafizikai határállomást. És látom, hogy a választalan kérdéseink őrizte léthatárunk, azaz annak a másik, felőlünk beláthatatlan világnak a határa – amonnan, túlról nézve – épp fordított: csupa kérdéstelen válasz. Mi metafizikai rakétákkal: kérdéseinkkel lőjük a határt. Mind csak a túli semmit hizlalja. Halálcsillag.
Otthonosabb ez az otthontalanság, ha a határállomást inkább kertnek képzeljük. Amit mi odaátnak, létnek, istennek, semminek, halálnak, transzcendensnek vagy apeironnak nevezünk, érinthetetlen kert. A kérdéstelen válaszoktól duzzadó kert kerítésén néhány válasz időnként átcsöpög. Mi mohón fölnyaljuk a cseppeket, és azt mondjuk: lám, a megismerés! És már hallani véljük a szférák zenéjét, a végtelen szimfóniáját.
