Puha naplójegyzetek I.

Egy szeretett tekintet, amely úgy pihen a zajló napok felszínén, mint szivárvány a vízesésen.

Végh Attila
2023. 04. 14. 7:30
Forrás: Merítő - Végh Attila
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A végső búcsúzáskor az arca tört fényben ragyogott. Mintha a leendő semmi, ami ezután leszünk egymásnak, itatta volna át belülről. Soha nem volt ennyire szép. Meg lehetne írni arcok mosolytörténetét. A megismerkedés udvariassági mosolyától a fokozatosan mélyülő, léleklátó, egyre bensőségesebb, testileg is átélt örömökből élő mosolyokon és az unt napok arcrángásain át az egymásból már bontakozó lelkek fanyar grimaszáig, amelyen túl (az utolsó találkozáskor) egy pillanatra még az egész történet fölizzik ebben a fáradt, esendő, tiszta opálfényben.

Sokáig úgy hittem, „a szem a lélek tükre” azt jelenti, hogy a tekintetben a benső tükröződik. De már tudom, hogy nem(csak) ezt mondja ki a közmondás, hanem hogy az ember lelke a tekintetén keresztül kikukucskál a világ felé, de a szem neki nem ablaka, csak tükre. A világ csak foncsor.

Létünk határait választalan kérdések őrzik. Mi az élet? Hogyan jött létre? Mekkora a világ? Hogyan lehetséges, hogy van? (Többek között) ezekre a kérdésekre soha nem fogunk választ találni, mert ezek nem válaszképes kérdések, hanem létünk határkérdései. Az őrzés a szerepük. Abba a létsíkba, amely síkon létrejöttünk létrejött, soha nem fogunk belelátni, és nem azért, mert még nem elég fejlett a gondolkodásunk, a tudományunk vagy a technikánk, hanem metafizikai fátum következtében.

A metafizika-tagadók kétvilág-elméletként utasítják vissza a gondolatot, hogy van másik létsík is. Hogy van-e vagy nincs: a fátum révén ezt sem fogjuk eldönthetni soha. Most mégis elképzelek egy metafizikai határállomást. És látom, hogy a választalan kérdéseink őrizte léthatárunk, azaz annak a másik, felőlünk beláthatatlan világnak a határa – amonnan, túlról nézve – épp fordított: csupa kérdéstelen válasz. Mi metafizikai rakétákkal: kérdéseinkkel lőjük a határt. Mind csak a túli semmit hizlalja. Halálcsillag.

Otthonosabb ez az otthontalanság, ha a határállomást inkább kertnek képzeljük. Amit mi odaátnak, létnek, istennek, semminek, halálnak, transzcendensnek vagy apeironnak nevezünk, érinthetetlen kert. A kérdéstelen válaszoktól duzzadó kert kerítésén néhány válasz időnként átcsöpög. Mi mohón fölnyaljuk a cseppeket, és azt mondjuk: lám, a megismerés! És már hallani véljük a szférák zenéjét, a végtelen szimfóniáját.

Ez a hallomás létfontosságú hübrisz. Nem tudunk élni nélküle. A végtelent hozzá kell idomítanunk életünkhöz. (Végtelenül fontos ez.) Mert tiszta végtelen nem létezik a mi világunkban (a matematikai vagy asztronómiai spekulációk világa nem a miénk), csakis a létünkre szabott, hogy úgy mondjam, empirikus végtelen. Ilyen végtelen az, amit saját életidőmben és/vagy életteremben annak érzek.

Egy szeretett tekintet, amely úgy pihen a zajló napok felszínén, mint szivárvány a vízesésen. 

Ennek a tekintetnek nem lehet megírni a történetét, csak a körülményeknek: a találkozásnak, érzelmeink változásának, sőt még annak is, hogy mikor milyen lelkiállapotban révedtem bele ebbe a szempárba. A körülményeknek mindig van történetük, a lényegnek soha. Körülmények történet nélkül érthetetlenek; a lényeget körülményei kioltják.

A lényeg, mint az álom: ébrenlétünk dolgai vannak benne összedobálva. A tekintet kirántott fiók: a hétköznap tárgyait látom benne egymás hegyén-hátán. Turkálhatok köztük, de magában a megnyílásban soha.

Borítókép: illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.