Nemrég elgondolkodtam azon, hogy a magunk keltette globális természeti-környezeti válságból miért nem fogunk megmenekülni. Nos, a következőkre jutottam.
Ahhoz, hogy belássuk, mit veszíthetünk, ha nem változtatjuk meg természetfelfogásunkat, arra volna szükség, hogy átlássuk azt a sokszor szajkózott szlogent, miszerint minden összefügg mindennel. Az emberi társadalmak közül azok a népcsoportok voltak képesek rá, hogy harmóniában éljenek természeti környezetükkel – azaz azok voltak képesek rá, hogy ne tegyék azt tönkre –, amelyek a „minden mindennel összefügg” európaian üres tételét élni, érezni tudták. Persze ők is csupán közvetlen környezetükben voltak erre képesek, de az ő közvetlen környezetük azonos méretű volt a világgal. (Amikor egyszer Magyarfaluban jártam, a legkeletibb csángó faluban, feltűnt, hogy a falu végét egy óriási hegy zárja le. „Mi van a hegy mögött? – kérdeztem néhány falubelit. „Semmi” – felelték mindannyian. Na, erről beszélek. Ez az archaikus világszemlélet.)
Azok a társadalmak azonban, amelyek világukat a – ködös, értelmetlen és halálos – „fejlődni, a végsőkig” imperatívuszát követve mérhetetlenül bonyolulttá tették, már képtelenek érzékeikben követni a világösszefüggések organikus, otthonos egységét.
Ha A és B összefüggését tételezem, ez még világos. Ha ezen túl C és D összefüggését is, az is könnyen megérthető. Az A és B összefüggésének, illetve C és D összefüggésének összefüggését kijelentő állítás is követhető még. De ami ezután jön, az maga a téboly: A és B összefüggésének, valamint C és D összefüggésének összefüggése összefügg E és F, illetve G és H összefüggésének összefüggésével. Itt már érezzük, hogy utunk a semmibe húz. Pedig még csak nyolc elemnél tartunk. A világ ennél jóval bonyolultabb.
