A nyár az az évszak, amelynek hangulata és emléke mindig örömmel tölt el minket. Bármi, ami a meleg napsütést vagy a vízpartot idézi, kedves a szívünknek. Eleink nagyok voltak ebben (is), elhalmozták polcaikat nyári emlékekkel, apró iparművészeti kincsekkel, amelyek mind az egykor meglátogatott helyek emlékét őrizték.
Volt kis kancsó Hévízről, porcelántálka Agárdról, ivópohár Hajdúszoboszlóról és az igazi klasszikus, személyes kedvencem, a plexivitorlás a Balatonról. A számtalan színben és formában készült kis hajók a Balaton minden részén kaphatók voltak. Színes és tejfehér plexiből, rendszerint rézárbóccal készültek, melyen a kis vitorlákat feszes damil tartotta. Talpazatukon apró réztáblán a helység neve vagy egyszerűen: „balatoni emlék.”
Érdekes emlékegyveleg bontakozik ki a fejemben, ha hosszasan nézem őket. A magyar sportvitorlázás reformkori kezdetei, az első Kékszalag 1934-ből, Bujtor István az összes balatoni filmjével és én magam, ahogy figyelem a szikrázó napsütésben sikló fehér vitorlákat. S hogy aktuális legyek, hátborzongató volt, amikor az idei Kékszalag rajtja a sok száz fehér vitorlával, kedves barátom üvegpolcon álló, számtalan különféle, kisebb és nagyobb, egyszerűbb és extra plexi vitorlásból álló gyűjteményét juttatta eszembe.
Sajnos a készítőkről igen keveset tudunk. A némely darabon megtalálható iparművészeti jelzés annyit jelent, hogy regisztrált iparművészek zsűrizett darabjai az Iparművészeti Vállalat üzleteiben is kaphatók voltak az 1970-80-as években. Legfőképpen azonban a trafikok, ajándék- és szuvenírboltok kínálatában voltak megtalálhatóak a kis „műanyag” vitorlások, amelyek ma is ugyanazzal az aktualitással hirdetik: nincs Balaton vitorlás nélkül, nincs nyár Balaton nélkül!
