A Kádár-rendszer feltárása nélkül nem érthetjük a jelent

Kádár János, hazánk XX. századi történelmének egyik legmeghatározóbb figurája lett.

Az 1956-os forradalom hozta meg az igazi fordulópontot az életében: annak ellenére, hogy október 30-án maga is tagja lett Nagy Imre kormányának, a moszkvai vezetés őt szemelte ki a restauráció végrehajtójának. November 1-jén a Szovjetunióba szállították, ahol megkapta az eligazítást a szovjet vezetéstől, és november 4. után átvette a hatalmat. Kíméletlen eszközökkel fojtotta vérbe az ellenállást, a megtorlások gerincét képező koncepciós perek ítéleteibe nemegyszer közvetlenül is beleszólt. Hiába álltak mögötte a szovjet fegyverek, tudta, hogy a hatalma megszilárdításához szükséges terror alkalmazása ellehetetleníti társadalmi elfogadottságát, így a megtorlások levezénylésével – és az egyetlen számára veszélyt jelentő rivális kiiktatásával – párhuzamosan hozzákezdett egy sajátos hatalomtechnikai gyakorlat megvalósításához, amely életre hívta a kádárizmus világát.

Kádár komoly legitimációs problémákkal küzdött eleinte, hiszen a kommunista pártok mindenhol forradalomból származtatták saját hatalmukat, szabad választásokon soha nem tudtak eredményesen szerepelni. Kádár viszont éppen a világtörténelem egyik legtisztább forradalmának leverésével alakíthatott csak kormányt. Társadalmi elfogadottsága 1956 utolsó napjaiban szinte egyenlő volt a nullával. Az első bizonytalan békejobbját az ország egyöntetűen utasította el, így nem maradt más megoldás számára, mint visszanyúlni jogfolytonosságért az ötvenes évek terrorjához, a forradalmat pedig ellenforradalomnak minősíteni. Kádár azonban egy pragmatikusan gondolkodó politikus volt, aki tudta, hogy mindenáron el kell kerülnie egy esetleges újabb ’56-ot, ezért alkut kínált a magyar népnek. A társadalomra oktrojált kiegyezés lényege, hogy elfogadható életszínvonalat garantál, a magánszférát tiszteletben tartja, ha cserébe az emberek nem szólnak bele a politikába, nem kérdőjelezik meg a párt döntéseit, elfogadják a diktált játékszabályokat.

Az emelkedő életszínvonal garantálása tőkét és technológiai fejlődést igényelt, ehhez azonban Magyarországnak szüksége volt a nyugati országokkal való kapcsolatok megerősítésére. Sajátságos módon Kádár éppen ötvenhat emlékét tudta kihasználni és érdekeinek kiszolgálójává tenni. A magyar szabadságharcosok híre és dicsősége ugyanis bejárta a Nyugatot, és ez nemcsak az emigrációt választó honfitársaink előtt nyitotta meg a kapukat, hanem a diplomáciai, üzleti, tudományos kapcsolatok előtt is. Ugyanaz a lelkesedés, amely rövid távon diszkreditálta a nyugati demokráciákban Kádárt, tette a magyarországi pártvezért a keleti blokk legszalonképesebb politikusává a hetvenes évekre. Mindehhez azonban szükség volt egy nagyon tudatos manipulálási tevékenységre is, amely összehangolt titkosszolgálati munkát feltételezett a nyugati és a magyar sajtómunkások részéről. 1962-ben például Kádár személyesen vett részt egy ilyen akcióban, amikor egy újságíróvá vedlett korábbi magas rangú náci tiszt ellátogatott Magyarországra, és megszerveztek vele egy „véletlen” találkozót a Dunakanyar egyik kellemes partszakaszán. Háromrészes cikksorozat született az utcai beszélgetésből, amelyben a német társadalom előtt úgy mutatták be Kádár személyét, mint az igazságos Mátyás királyét, akinek nincs szüksége személyes testőrségre sem, gondtalanul sétálhat országa településein, hiszen a nép úgy szereti, hogy semmi bántódása sem eshet. Mindez még a megtorlások időszakának lezárulta előtt íródott és jelent meg.

Miért volt ennyire fontos Kádárnak, hogy jó színben tüntessék fel őt a nyugati újságokban? Azért, mert tőkeigényes feladatokat kellett teljesítenie, így szüksége volt a Nyugat jóindulatára. A manipulált Kádár-kép legnagyobb hazugsága az, hogy az emelkedő életszínvonal biztosításához volt szüksége az országnak a folyamatos hitelfelvételekre. Valójában létezett egy hálózat, amely már a negyvenes évek végétől biztosította a Kelet–Nyugat közötti gazdasági kapcsolatokat, a tőke áramlását, az embargó kijátszását, és ennek a hálózatnak a magyar tagozata volt a híd a két világrend között. Létrejött egy olyan pénzügyi lobbicsoport, amely lefölözte a külkereskedelem hasznát, tevékenységével hozzájárult az ország eladósításához, offshore cégeinek segítségével pedig kirabolta hazánkat. Jelenleg még nem tudjuk, hogy Kádár személyesen milyen mélységig volt részese ennek a mechanizmusnak, csak biztosítania kellett a zavartalan működést, vagy kapott valamilyen szintű irányító szerepet is? A nevével fémjelzett korszaknak meghatározója volt mindez, ennek figyelembevétele nélkül nem érthető meg az elmúlt harminc esztendőnk sem.

A „legvidámabb barakk” nosztalgiája máig él a társadalmi emlékezetben. Kialakítása Kádár kifinomult politikai érzékére vezethető vissza, hiszen a legendagyártás már a hetvenes években megkezdődött, és máig vannak, akik hisznek az akkor megfogalmazott hazugságoknak. A kádárizmus felszíne mögött nagyon sötét erők mozogtak, ennek feltárása és bemutatása közös érdekünk és felelősségünk.

A szerző Borvendég Zsuzsanna, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti írás IDE kattintva érhető el.

Borítókép: 1973. Magyarország, Budapest XII. Csillebérc (Úttörőváros), Kádár János (Forrás: Fortepan/Urbán Tamás)