„Medve” a korsóban

A jó ser, keser, tartja a mondás. De nemcsak az ital, a története is kesernyés néha. Ugyanis az egyik romániai sörmárkát, a kolozsvári Ursust sokan román sörnek tartják. (...) A kolozsvári sör eredetileg ugyanúgy magyar volt, mint a város, ahol régen főzték.

A „sörkirály” Kolozsváron. Forrás: szabadsag.ro Forrás: szabadsag.RO

Az Erdélyrészi Kárpátegyesület által 1894-ben kiadott Kolozsvári kalauz is említést tett róla a város nevezetesebb helyei között, mint a nép által sűrűn látogatott Sigmond-féle serfőzde.

Nem tudjuk mi okból, de a Sigmond testvérek a századfordulón eladták kolozsvári szesz- és sörgyárukat. A vevő a Czell Frigyes és fiai cég volt.

Czell Frigyes (1816–1906). Forrás: Gelléri Mór: A magyar ipar úttörői. Budapest, 1887. 154.

A Czell család tagjai Brassó egyik külvárosának tekintélyes polgárai voltak. Az idősebb Czell Frigyes költözött be a belvárosba, és kezdett gyapjúszövéssel foglalkozni. Fia, az 1816-ban született Frigyes édesapja mesterségét folytatva Bécsben majd Brünnben próbálta ellesni a brassóinál finomabb gyapjúszövet készítésének technikáját. Hazatérve műhelyt, majd gyárat alapított, és sikeres termékével tekintélyes vagyont gyűjtött. Az 1850-es években a hazai fonó- és szövőipar válságos időszakában a szeszgyártásra való áttérés mellett döntött. 1854-ben Keresztényfalván (Brassó vármegye, Felvidéki járás) szeszgyárat létesített, amely az 1880-as évekre Magyarország legnagyobb ilyen vállalatai közzé nőtte ki magát. 1892-ben pedig megvásárolta a tönkrement derestyei (korábban önálló község, később Brassó egyik városrésze lett) szeszgyárat, és sörgyárat alakított ki benne. A termelés 1894-ben indulhatott meg, ugyanis ekkor lajstromozta be a Brassói Kereskedelmi és Iparkamara védjegyüket. 1899. május 23-án jegyezte be a törvényszék a Czell Frigyes és fiai cég sörgyártási üzletkörrel felállított fióktelepét, így akár ezt az időpontot is tekinthetjük a kolozsvári modern nagyüzemi sörgyártás kezdetének.

A helyben kiadott Magyar Polgár című napilap 1901. április 27-én jelentette meg a Czell Frigyes és fiai cég hirdetését, miszerint a monostori sörfőzdei telepén levő sörcsarnokot átalakítva megnyitották. Ezen kívül a felújított és kornak megfelelően berendezett sörfőzdéjük bármikor nyitva áll közönség részére megtekintés céljából. Két nap múlva a lap mínuszos hírben tájékoztatta olvasóit a történtekről. „A monostori sörház gazdát cserélt, a Sigmond-féle szeszgyárral, a sörház is a Czell Frigyes és Fiai, jónevű czég tulajdonába ment. Az új tulajdonos most átalakíttatta az egész sörcsarnokot s így az eddig elég gyenge karban volt sörház most mindenben a kor igényeinek megfelelően van berendezve. A monostori sörház most, mikor a kirándulások ideje már megkezdődik, a legkellemesebb üdülő helye a kiránduló közönségnek.”[2]

A szűk két évtizedig tartó virágkor végét beárnyékolta a Nagy Háború és az impériumváltás. Mint ismeretes, 1918. december 19-én Károlyi Mihály kormánya Kolozsvár harc nélküli feladásáról döntött, a városban szerveződő székely zászlóaljat Szatmárnémetibe rendelték vissza. Szenteste délelőttjén megérkeztek a román megszállók. Erdéllyel és a Partiummal együtt Kolozsvár a Román Királyság részévé vált. Azonban a sörfőzés és a sörivás változatlanul folyt tovább. A cég hirdetései a békebeli minőségben gyártott söreiket kínálták. Újra elkezdték főzni a háborús időszakban hiányzó német márkák pótlására fejlesztett monostori Apát sörüket. A dupla malátával készült különlegesség a reklám szerint nagy táperővel bírt, és minőségre nézve vetekedett a legjobb müncheni különleges sörökkel, amelyeket a legteljesebb mértékben hivatva volt pótolni.

Időközben a város értelmiségi, tisztviselő rétege lecserélődött. A magyarokat a megszálló hatóságok elüldözték, ellehetetlenítették. Akik nem tették le a hűségesküt az új hatalomnak, azok elvesztették állásukat. Erdélyből 1918 és 1924 között közel 190 ezer hivatalnok, tanár, tanító menekült el üres kézzel, vagyon nélkül Magyarországra, közülük kerültek ki az ún. vagonlakók. Helyüket főleg a Kárpátokon túlról érkező románok vették át. Ez a lakosságcsere, a környékről betelepült román munkaerővel együtt új fogyasztói réteget hozott létre. Feltehetőleg a Czell Frigyes és fiai vállalat is meg akart felelni az így keletkezett keresletnek, ugyanis korábbi márkaneveit elkezdte semleges hangzásúakra cserélni. Így 1923-ban a duplamalátás barna tápsörüket Apát helyett Hercules, a világos változatot pedig Monostor sör néven forgalmazták. 1924 júniusában jelent meg a világos sörük új elnevezése, az Ursus, amely – jónéhány év kihagyással – a mai napig fennmaradt. Ekkor jegyezték be a karjaiban két sörösüveget tartó medve védjegyet is, amit persze később megváltoztattak, nehogy a magyar múltra emlékeztesse a sörivót.

Az új márkanévhez új sörcsarnok illett. Ezért a főtéren, a régi Czell sörcsarnok helyén elegáns étterem és söröző nyílt Ursus sörcsarnok néven 1926-ban. „Már a régi helyiséget ismerte és kedvelte mindenki: helybeli és vidéki s egyaránt szinte közmondásos volt, hogy itt van a legjobb sör, mely olyan, mint a tej... – tájékoztatta a közönséget fizetett hirdetésben a város színházi magazinja. – Nagyon jó közönség járt a régi Czellbe is, de az átalakított, gyönyörűen berendezett, új étterem előreláthatólag még sok új vendéget fog vonzani. A kolozsvári Czell sörgyáré továbbra is a helyiség, a Czellék minden törekvése az, hogy úgy a konyha, mint az italneműek s a kiszolgálás kifogástalan legyen.”[3]

Ursus sörcímke valamikor 1929 és 1944 között. Forrás: hu.museum-digital.org

Az új elnevezés megjelenésével egyidőben a Czell Frigyes és fiai birodalom kettévált, a brassói Czell Károly, és a kolozsvári sörgyárat is birtokló dr. Czell Vilmos cégcsoportra. Utóbbinak a magas kamatok miatt, amelyet nem tudott kigazdálkodni, 1926-ban fizetési gondjai keletkeztek. Ezért a korábban nyújtott hitelek fejében három brassói pénzintézet átvette a kolozsmonostori sörgyárat. A történethez hozzátartozik, hogy azért kellett kölcsönöket felvennie a vállalatnak, mert a háborúban gyárai pusztultak el, amelyeket újjá kellet építeniük. A román földreform részeként birtokaikat kisajátították, így megszűnt az alapanyag-termesztésük. Ráadásul a korábbi időszakhoz képest a pénztelenség miatt ötven százalékkal esett vissza az országban a sörfogyasztás. A szanálás nem járt sikerrel, a cég fél év fizetési moratóriumot kért a bíróságtól. 1927-ben tőkebevonással Ursus Sörgyár Részvénytársaság néven alakult újjá a kolozsvári főzde. Ez azonban átmenetileg sem oldotta meg a problémát. A társaság fő tulajdonosa, a Brassói Általános Takarékpénztár, amely még folyószámlahitelt is nyújtott részére, nem szerette volna vesztégeit tovább növelni, így az eladás mellett döntött. A vevő a bisztrai Farkas Imre – unokaöccse, Farkas Ferenc később a Nagy Imre kormány államminisztere lett – és Lázár Simon 50–50%-os tulajdonában álló Tordai Sörgyár lett. A versenytárstól való megszabadulásban reménykedett, és a termelés ésszerűsítésétől várt költségcsökkenést. Az ügyletet fúziónak nevezték el, az új vállalat az Ursus Egyesült Kolozsvári és Tordai Sörgyárak Rt. nevet kapta.

A gazdasági válság közben tovább súlyosbodott, az emberek lassan az evésről is kezdtek leszokni, nemhogy a sörivásról. 1930 májusában 75%-kal kevesebb sör fogyott Erdélyben, mint az előző év ugyanezen időszakában. A gyártók árcsökkentéssel, termeléskorlátozással, reklámakciókkal próbálták a még pénzkeresettel rendelkező polgárokat sörivásra ösztönözni. Az Ursus Sörgyár ezért 1931 márciusában látványos felvonulást rendezett Kolozsvár utcáin. Az első tehergépkocsi tetején a sörkirály ült, bíborszínű palástban, fején koronával, a második és a harmadik autó feliratai pedig a magyaron kívül német és román nyelven tájékoztatták a közönséget, hogy olcsóbb lett a sör. A középső kocsi platóján csárdát rendeztek be, amelyben ünneplő ruhás leányok és legények ülték körül az asztalokon álló söröskancsókat, a szegletben pedig természetesen cigányzenekar játszott.

Ennél nagyobb ívű elképzelések is születtek a válság leküzdésére. Az Erdélyi és Bánáti Sörgyárosok Egyesülete – a sajtóban sörkartellnek is nevezték – piacszabályozó intézkedéseket dolgozott ki tagjai számára. Árat csökkentettek, termelési kvótát vezettek be. Esetleges megszegőire büntetés várt, amely megfizetésének biztosítására váltót kellett letétbe helyezniük. Ebben a rövid írásban nem tudunk kitérni arra, hogyan verte át az egyik tőkecsoport a többit, szempontunkból a lényeg csak annyi, hogy a tulajdonosok gyűlése feloszlatta az egyesületet. A válság tovább súlyosbodott, a termelés csökkenése folytatódott.

Észak-Erdély és Székelyföld visszatérése, a magyar közigazgatás bevezetése, a kormány gazdaságfejlesztési intézkedései, az új piaci lehetőségek és nem utolsósorban a háborús konjunktúra azonban megfordította a folyamatot. Lassan növekedésnek indult a sörfogyasztás is. A magyarországi sörgyárak már 1940 decemberében megegyeztek arról, hogy a kolozsvári üzem is szállíthat Budapestre. A Keresztény magyar közéleti almanach 1941-ben megjelent Erdély kötete szerint az Ursus Egyesült Kolozsvári és Tordai Sörgyárak Rt. termelése az év során addig 32 ezer hektoliter volt, ami kapacitásának a felét tette ki. Barna sörét Gloria, a világost Ursus márkanévvel hozták forgalomba. Igazgatósági tagjai néhány személyi változás után bisztrai Farkas Imre, Dr. Somodi András, Sacelláry József, Török Bálint, Dr. Popescu János és Farkas Gábor lettek.

Ehlrich Ernő Ursus sörcsarnoka Kolozsvár főterén az 1940-es évek első felében. Amikor még a kormányzó arcképével reklámozta éttermét a tulajdonos. Forrás: cluj.com

Augusztus 23-án Románia átállt ellenségeink oldalára és megtámadta korábbi szövetségeseit. A háborús vezetés a pusztítások elkerülése érdekében Székelyföld, később Kolozsvár harc nélküli kiürítése mellett döntött. A kincses városba október 11-én hajnalban érkeztek meg az első szovjet egységek, amit majdnem féléves katonai közigazgatásuk után újabb román megszállás követett.

A sörgyárat 1948-ban államosították, majd szocialista nagyvállalattá fejlesztették. Termelése 1974-ben már elérte az évi 424 ezer hektolitert. A Ceaușescu-rendszer ide is elhozta a „virágkort”. Aki a 80-as években kóstolta a kolozsvári sört, az talán még emlékszik rá, milyen is volt…

A szerző Kása Csaba, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti írás ide kattintva érhető el.

Borítókép: A „sörkirály” Kolozsváron (Forrás: szabadsag.ro)