Csíkszereda Hargita megye központja, közel negyvenezres lélekszámú város, lakosságának elsöprő többsége, bő nyolcvan százaléka ma is magyar. A magyarság lelki térképén a város a Csíksomlyói búcsú révén van jelen elsősorban, mely évente százezreknek adja meg a nemzeti összetartozás talán legintenzívebb élményét. Nem véletlen, hogy a magyar nemzeti érzés és gondolkodás esküdt ellenségei előszeretettel pocskondiázzák, volt, aki „franchise-rendszerben működő vándorcirkusznak” nevezte, volt, aki „a gyűlölet és tudatlanság fesztiváljának”, egyikük nevével sem szennyezem be ezt a felületet, aki kíváncsi kilétükre, a legnagyobb webes kereső segítségével hamar beazonosíthatja őket.
Csíkszereda egyike azoknak a településeknek, melyeknek központját tönkretette a román kommunista vezetés, de a külkerületek és a város vendéglátásának ütőere, a Petőfi utca sokat megőrzött a város hajdani hangulatából. Szeredai kocsmatúránkat hadd kezdjük egy megszűnt egységgel, mely előtt lehetetlen nem tisztelegni, ha a helyi ivókról beszélünk.
A Tilos fogalom volt, igazi kulturális centrum, mely otthont adott könyvbemutatóknak, koncerteknek, a város értelmiségének állandó találkozási fórumaként működött. Hiteles történetek, anekdoták sora forog ma is közszájon, kedvencem egy beugró csapos kommunikációs bravúrja a kilencvenes évekből, aki úgy tudta lecsendesíteni az egyik törzsvendéget, aki a Hamvas Béla által magasabb rendű józanságnak nevezett mámor állapotában nekiállt módszeresen törni a borospoharakat, hogy szép szóval, türelmesen meggyőzte arról, hogy ha így folytatja, másnap nem lesz miből igyon.
A hely Facebook-oldalán a legfrissebb bejegyzés 2015-ös, jómagam utoljára 2013 késő őszén jártam ott, egyik legkedvesebb barátom, György Attila jeles csángó író volt már a házigazda, abban az évben megjelent könyveimet mutattam be nála.
De mégsem ez volt a legemlékezetesebb Tilos-beli látogatásom, annak ellenére sem, hogy ebben a korszakban már prémium magyar borokat, többek között Tiffán Zsolt remekbe szabott nedűit lehetett itt kortyolgatni, hanem egy 1993-as élmény, amikor Szőcs Géza, Mircea Dinescu, valamint az egyik kocsmaalapító, Csutak István tartottak a két kiemelkedő költő-ellenálló műveiből előadóestet. Füstérzékeny vagyok, akkoriban szeletelni lehetett a Tilosban a füstöt, de ezen az estén az sem számított.
Szőcs Géza volt az erdélyi magyar politika nemzeti-autonomista szárnyának egyik élvonalbeli figurája akkoriban, az RMDSZ-en belül még nem dőlt el a belharc a két szárny között, az estének a kulturális jelleg mellett erős politikai dimenziója is volt. Az önálló magyar érdekek mentén politizáló, antikommunista oldal egyfajta szellemi erődemonstrációjának éreztük ezt az estét, aminek egy meghitt baráti együttlét adott keretet.
Aki kíváncsi a Tilos-sztori részleteire, olvassa el a Liget tavaly októberi vonatkozó szövegét, az is rengeteg új információt kaphat, aki fennállása alatt rendszeres vendége volt a kultikus intézménynek. (https://liget.ro/regmult/volt-egyszer-egy-tilos-kavehaz#) Ma is elérhető még a https://elmentematilosba.tripod.com/ oldal, ahol többek között a következőket olvashatjuk: „Egyébként meg lehet kérdezősködni. A város 87 százaléka meg fogja mondani, hol van a hely. A fennmaradó 13 százalék is tudja, de az nem szólal meg magyarul. De nem is jár a Tilosba. Hál ’istennek.” Kár, hogy ma már senki nem járhat a szeredai Tilosba.
A másik atipikus egység, amiről ezúttal szólnék, nem kocsma, viszont igen fontos minőségi szeszlelőhely, a Vinkli. Úgy vélem, elég sokan vagyunk, akik sört, bort és pálinkát az íze kedvéért isszuk, és a hatás többnyire mellékes. Ha az alkoholmentes sör élvezhető lenne, rendszeresen fogyasztanám, sokszor az az érzésem, direkt teszik pocsékká, hogy ne azt igya a nép. Szóval Isten mentsen attól, hogy szesszé degradáljam a bort, az emberiség legsokrétűbb, legtöbb funkciót ellátó italát, ami nélkül elképzelhetetlen a magasgasztronómia.
Csíkszeredában, hála egy vállalkozó szellemű üzletembernek, Balázs Sándornak a kétezer-tízes évek első felében nyitott meg az említett, megannyi magyar bort kínáló remek borszaküzlet, tőle vette át a boltot Farkas Szilárd, aki a város boréletének egyik meghatározó alakja, megannyi borkóstoló szervezője. (Lásd: http://www.vinkli.ro/) Tegyük azt is hozzá, hogy a Merkúr-üzletlánc helyi egységeiben is korrekt a minőségi magyar borválaszték.
S lássuk akkor a kocsmákat! Az igazság az, hogy Csíkszeredában kiemelkedő kínálattal bíró gasztro-pub, borbár, prémium sörbár egyszerűen nincs. Legközelebb ehhez az 112 nevű speciality kávézó-reggeliző-ebédelő áll, az egyetlen hely, ahol prémiumkategóriás kézműves sört volt szerencsém inni.
Szeredában tisztes közepes helyek vannak, ahova szívesen beül az ember, de katarzist ne várjunk. A 112 mögött a legigényesebb egység, ahol megihatunk egy pohár jó bort barátságos környezetben, a Petőfi Kávéház. A pult mellett 2021-ben felavatott Petőfi-sarok a költő arcképével, valamint felmenőinek berámázott arcképes életrajzával. A beltér korszerű, a vendégtérben plafontól a padlóig tartó ablak teraszbenyomást kelt.
A kiszolgálás kedves, udvarias, az viszont nehezen érthető, hogy miután a vendég bejön, köszön, leül, hosszú percek telnek el és nem történik semmi. Magam vettem el az itallapot, majd áttanulmányozása után a pultnál érdeklődtem, hogy van-e egyáltalán kiszolgálás az asztaloknál. Megtudtam, hogy igen, elvben, de az egyébként mosolygós és szívélyes felszolgálónak egyszerűen nincs a reflexében, hogy ha a vendég leül, akkor itallapot teszünk elébe, majd néhány perc múlva felvesszük a rendelést. Azt is hozzátenném, hogy legutóbbi ottjártam idején, tavaly nyáron alig akadt vendég, tehát nem a túlhajszoltság volt a késlekedés oka.
