84 évvel ezelőtt e napon kezdődött Budapesten a 34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus

Az esemény aktualitását számunkra természetesen nem az évfordulós szám kereksége adja, hanem az, hogy 82 év után ismét Budapest volt az eucharisztikus világkongresszus színhelye. Azaz nem pontosan 82 év után, tekintve, hogy a Covid–19-járvány miatt a 2020 évre tervezett kongresszust elhalasztották, és 2020 augusztusa helyett 2021 szeptemberben rendezték meg Budapesten.

De mi is ez az esemény, vagy inkább eseménysorozat, mi áll a középpontjában, és miért fontos az, hogy Magyarországon rendezik meg?Az eseménysorozat az eucharisztiának (oltáriszentségnek, szentáldozásnak, vagy ahogy a protestáns felekezetekben ismert, úrvacsorának), a keresztény vallás egyik központi rítusának mélyebb megértését és tiszteletét előmozdító ünnepségsorozat, amely szokás szerint tudós előadásoktól szentmiséken át a záró körmenetig ível. A mára világméretű, a világ összes kereszténye számára rendezett kongresszus viszonylag újkeletű, s ennek közvetlen előtörténete a 19. századra nyúlik vissza. 

Az első nemzetközi kongresszusra a franciaországi Lille-ben került sor 1881-ben. A viszonylag szerény kezdetek után 1926-ban a chicagói kongresszuson vált az eseménysorozat igazán világméretűvé. Itt volt először, hogy magyar küldöttség is jelen volt a kongresszuson. Az ő hazatértükkel vetődött föl az ötlet, hogy a jövőben Budapest is otthont adhatna a rendezvénynek, s hosszas előkészülés után erre 1938-ban, Szent István halálának 900. évfordulóján került sor. Az események hatalmas tömegeket vonzottak, és a kongresszus Magyarországot „az utolsó békeévben” a keresztény világ középpontjába állította.

34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról Forrás: Magyarságkutató Intézet 

De mi is valójában az eucharisztia? Mi teszi azzá a misztériummá, amelynek tisztelete kulcskérdés a keresztény hitéletben? A szentség Krisztus és tanítványai utolsó vacsorájára vezethető vissza. Máté evangéliumának tanúsága szerint: Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!” 

Aztán fogta a kelyhet, hálát adott, és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára” (Mt26, 26–28).

Leonardo da Vinci híres freskója, Az utolsó vacsora Forrás: Magyarságkutató Intézet 

Ez a passzus a szertartás és a hozzá kapcsolódó teológiai tanítás szentírási alapja, kivált a katolikus ortodoxiában, amely azt tanítja, hogy a szertartásban valóban Krisztus teste és vére van jelen az ostya és a bor „színe”, azaz érzékelhető tulajdonságai alatt. Ily módon az eucharisztia az emberré lett Istennel, Krisztussal való egyesülés szentsége, a lehető legbensőségesebb módon, testi szubsztanciájának elsajátításával.

Ám ha belegondolunk, hogy ez valójában mit is jelent, egy csapásra egy rakás zavarba ejtő kérdésbe botlunk. Mi az a „testi szubsztancia”, amelyet itt „elsajátítunk”? A pap azt mondja „Krisztus teste”, de Krisztus teste egy emberi test, és amit kapunk, az szemlátomást csak egy darab ostya. Persze nem akármilyen, hanem átváltoztatott ostya. De mi változott benne? Szemlátomást semmi. Külsőre pont olyan, mint a megszentelés előtt. Persze pusztán az, hogy nincs szemmel látható változás, nem jelenti azt, hogy nincs semmi változás. Éppen azért hívjuk ezt a változást transzszubsztanciációnak, átlényegülésnek, mert az ostya és a bor lényegükben, szubsztanciájukban változnak meg, és nem érzékelhető tulajdonságaikban, mint amilyen a szín, alak, íz stb. Ám ez már aztán igazán misztikussá teszi a dolgot: hogyan lehetséges, hogy Krisztus testének szubsztanciája „helyet cseréljen” az ostya és a bor szubsztanciájával? Hogyan lehetne egy emberi test az ostya és a bor „színe” alatt? Hogyan létezhet egy szín vagy egy alak anélkül, hogy egy színes test színe vagy alakja lenne? Hiszen egy színnek vagy alaknak létezni nem más, mint egy testnek ilyen színűnek vagy alakúnak lenni. De még ha azt mondanók is, hogy ez lehetséges legalábbis Isten mindenhatósága révén, amely minden lehetőt (ami ti. fogalmában nem tartalmaz önellentmondást) megvalósíthat, hogyan lenne lehetséges ugyanannak a testi szubsztanciának, ti. Krisztus testének egyszerre két helyen, pl. Pesten és Párizsban is lennie, ha éppen a Mátyás-templomban is és a Notre Dame-ban is egyszerre történik meg a transzszubsztanciáció? Nem foglal ez magában önellentmondást?

Ilyen és hasonló zavarba ejtő kérdések sokaságát veti fel ez a misztérium, amelyek megválaszolása nem kis racionális feladat a hívők számára. De éppen ezek a kérdések azok, amelyek megválaszolása jelenti mind a misztérium mélyebb megértését, mind pedig saját észelveink egyre pontosabb artikulációját. Hiszen például az előbb listázott kérdések közül az utolsó megválaszolása olyan metafizikai (tehát filozófiai és nem teológiai) fogalmak tisztázását követeli meg, mint a tér és időbeli létezés fogalma, szembeállítva a puszta létezés fogalmával. Ha valahol, itt lehetséges az, hogy nemcsak az ész segíthet a hit megértésében, hanem a hit világíthatja meg észelveink mélyebb értelmét is.

Az eseménysorozat által pedig valamivel közelebb kerülhettünk Pio atya híres, Magyarországról szóló jóslatának megvalósulásához: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”

A szerző Klima Gyula, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti írás IDE kattintva érhető el.

Borítókép: 34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról (Forrás: Magyarságkutató Intézet)