A Szabó Balázs Bandája frontembere, dalszerzője történeteket, hangulatokat és emlékeket sző bele a zenéjébe. Mindez pedig egy közös helyre vezet vissza, a szülőfaluba. Ez az a hely ugyanis, ami azóta is biztos pont a zenész életében. Ahová mindig vissza lehet térni. Ahogy ő mondja: mintha egy láthatatlan köldökzsinór kötné ide. A Gianni és Miki legújabb epizódjában az is kirajzolódik, milyen, ehhez a helyhez kapcsolódó értékek adnak valódi kapaszkodót Szabó számára. És az is, mennyire más súlya van ezeknek a gondolatoknak, amikor nem egy stúdióban, hanem a természetben hangzanak el.

Gianni és Miki a határban
A beszélgetést a határban folytatják, ami a településen belül is kiemelt jelentőségű Szabó Balázs számára. Mert az igazán érdekes történetek gyakran nem nagy színpadokról indulnak, hanem egy csendes faluból, ahol minden ismerős: az utcák, az illatok, az emlékek. Itt lehetett önfeledten csibészkedni (például motorral húzni egymást a gördeszkán), beszélgetni vagy egyszerűen csak lenni és beleveszni a tájba. De vajon hogyan válik mindez zenévé? És mit visz magával ebből a világból a színpadra Szabó immár felnőttként? A beszélgetésből ez is kiderül.
Ízek, emlékek és egy villáminterjú
A szokásos villámkérdések során Giannival egy képzeletbeli étlapot is készít Szabó Balázs. Ennek első fogása a gyerekkor ízemlékéből áll össze: hagymás tojásrántotta házi tojásból, kolbásszal a disznótorból. A főétel a máról szól, a mostani kedvenc a roppanós bőrű, belül omlós csülök csípős savanyúsággal. Desszertként valami egészen egyszerű, mégis verhetetlen édességet választ Szabó, a gesztenyepürét. Ahogy fogalmazott: „semmi bonyolult, de ha jó, akkor nagyon jó.” Ez a hozzáállás köszön vissza akkor is, amikor az otthon ízeiről beszélgetnek. Ahogyan Szabó ezekről mesél, mi is érezzük ezeket az ízeket: mindannyiunk emlékeiből előjönnek a gyerekkor pillanatai, a konyha illata, a friss, otthoni falatok hangulata.
Menedék és erőforrás
A határon kívül a szülői ház tornáca különösen fontos a zenész számára. Bár látszólag két külön világ, mégis ugyanazt jelenti Szabó Balázsnak: a csendet, a nyugalmat, a jelenlétet. Utóbbit egy gyerekkori emlékkel szemlélteti. Nagy esők idején félbehagyták a kinti munkát és behúzódtak édesapjával a tornácra. Ilyenkor minden megállt. Nem kellett és nem is lehetett sehova menni, semmit csinálni. Nem volt más teendő, mint várni. És ahogy várták az eső végét, közben közelebb kerültek egymáshoz és Istenhez is. A beszélgetés ezen a ponton válik igazán érdekessé. Szó volt arról is, hogy mit jelent számára bátornak lenni. Lehet-e úgy élni, hogy nem félünk attól, hogy elmúlnak a jó dolgok?





















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!