Negyvenöt év vendéglátás után szégyellni kezdte magát – mondta Lizsicsár Miklós az interjú egy pontján. Nem azért, mert rosszul dolgozott volna, hanem mert rájött, mennyi mindent nem ismer abból az országból, amelynek az ízeit nap mint nap képviseli. A felismerés egy új tévéműsor forgatása közben érte: Gianni Annoni oldalán az országot járva termelőkkel, alapanyagokkal és történetekkel találkozott. Erről az útról és konyhánk jövőjéről beszélgettünk az Év Szervizembere díj nyertesével, a Sommelier Szövetség díjazottjával, Lizsicsár Miklóssal.
– Az éttermi közeget egy időre kamerákra és országjárásra cserélte. Hogyan jött ez a váltás?
– Szinte véletlenül csöppentem bele ebbe az egészbe. Gianni Annoni nagyon jó barátom. Amikor először felhívott az ötlettel, őszintén szólva azt hittem, leülünk valahol beszélgetni húsz-harminc percet, ahogy szoktunk. Kezet fogtunk – nálam ennek súlya van, régivágású ember vagyok –, és tényleg nem láttam át, milyen volumenű dologba keveredtem. Egy hét múlva viszont ott ültem egy meeting közepén, szerkesztőkkel, stábtagokkal. Akkor értettem meg, ez nem egy kávé melletti beszélgetés lesz. Életem egyik legnagyobb kalandja lett.
– Mi győzte meg, hogy belevágjon?
– Nagyon fontosnak tartom, egyfajta üzenetnek, hogy teret adjunk a hazai értékeknek, és nagyon nagy örömmel vettem ebben részt. Őszintének kell lennem, engem is arcul csapott a felismerés: negyvenöt év vendéglátás után rá kellett jönnöm, mennyi mindent nem ismerek itthon.
– Ez elég kemény önkritika.
– Az. Amikor külföldre megyünk, eszünk egy mozzarellát paradicsommal, egy jó croissant-t, iszunk egy kávét, és el vagyunk ájulva. Közben pedig nem tudjuk, mi van Budapesttől 80 kilométerre. Ez a műsor arról szól, hogy Magyarországon is rengeteg jó lehetőség van. Ha belegondolunk, két és fél óránál nem több az autóút, ahová itthon eljuthatunk. Két és fél órát sokszor reptéren várakozunk a becsekkolásig. Itt pedig a saját hazánkban, országon belül rendkívül értékes emberek rendkívül sok munkát beletesznek abba, hogy minőséget adjanak. Dolgoznak, termelnek, foglalkoznak vele lelkiismeretesen. Nagyon remélem, hogy ez a műsor egy picit hozzá fog tenni ahhoz, hogy jobban megismerjük őket. A forgatások alatt sokszor szégyenérzetem volt. Olyan termelőkhöz jutottunk el, akik világszínvonalon dolgoznak, én pedig korábban mégsem jártam náluk. Vendéglátósnak tartom magam, mégis ekkora hiányosságaim voltak.
– Ez mit változtatott meg önben?
– Mindent.
Hazamentem, és azt mondtam a családomnak: 2026-ban Magyarországot fogjuk felfedezni!
– A 2000-es évek elején, amikor elkezdődtek az átalakulások a hazai gasztronómiában, gyakran elhangzott az a kritika, nincsenek jó magyar alapanyagok.
– Magam is sokszor mondtam ezt.
– Mit látott a műsor forgatása során, van változás?
– Ma már máshogy gondolom. Voltak rossz tapasztalataim, de amit most láttam, az kinyitott egy új ajtót. Olyan emberekkel találkoztam, akik elképesztő munkát tesznek bele abba, amit csinálnak. És amikor valaki az országhatár mellett, óriási szorgalommal eljutott oda, hogy a chilijét New Yorkban díjazzák, akkor nehogy már mi itt kitaláljuk Budapesten, hogy ez nem elég jó!
A gondolkodásunk az, amin szerintem változtatni kell. Panaszkodás, elégedetlenkedés helyett miért nem azt nézzük, hogy mi a jó?!
Ami nem életképes, úgyis kiesik. De ami lelkiismerettel készül, annak értéke van. És ezt meg kell mutatni. Giannival nagyon bízunk abban, hogy ez a sorozat elindít egyfajta új szemléletet. Hiszem, hogy a műsor hozzátesz ahhoz, hogy jobban megbecsüljük a saját értékeinket.
Nem mondjuk meg a tutit, csak javasolni szeretnénk.
Elképesztő életutakkal, történetekkel találkoztam. Ha engem hatvanévesen megérintett, akkor mást is meg fog.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!