Tétován ácsorogtak a fiatalok a színművészeti egyetem bejárata körül a pénteki tüntetés utáni szürkületben. A hozzávetőlegesen 150-200 fős csoportosulás résztvevői mint ha csak a Godot-ra várva abszurd dráma spontán utcaszínházi változatának statisztái és szereplői lettek volna. Hitelesen játszották el a valóságot: szemlátomást nem tudtak mit kezdeni önmagukkal, a kialakult helyzettel és a rövid idővel azelőtt a demonstráción elhangzott beszédekkel.
Érthető a fiatalok tanácstalansága. Valamiféle biztató jelre vártak, ami eligazodást adhatna ebben a színi egyetem körüli nagy kavarodásban. Akár azt is hihetnék, hogy az események valamiféle magasztos eszme, a szent szabadság védelme körül csúcsosodnak ki, amelyben ők tüntetőként szolidárisak lehetnek a magukat blokádba zárt „hős” leendő színészekkel. De nem volt ökölrázás, hevület, helyette csak hitehagyottan tébláboltak. Alighanem homályosan megérezték, hogy a fennkölt gondolatokba csomagolva éppen hogy méltatlanul földhözragadt dolgokról van szó. A függöny mögött valójában a művészvilág idősebb generációjának sértett hiúsága, több évtizedes pozíciónak féltése, az előjogok, kiváltságok védelme rejtőzik. A szekértábor összezár. (Miközben a kirekesztés ellen hirdeti az igét.) Ezen oknál fogva az egész küzdelmet valamiféle nehezen tetten érhető önleleplező hamisság lengi körül.
A színház ez esetben most inkább cirkusz, ahol a délutáni demonstráción a szavak zsonglőrjei próbálták elámítani a publikumot. A dacost eljátszó, naiv színinövendékeket sikerül is lenyűgözniük. Csakhogy az egyetemfoglalók árulkodó szerepzavarba kerültek: a fiatalság a régi, elavult beidegződések ellen szokott lázadni, nem pedig a régi tradíciók megőrzéséért.
A Vas utcai esti performanszban megelevenedő spontán Beckett-darab sugallata szerint az emberi értékek szétporladnak, a kultúra elsorvad, mindannyian valamiféle nagy nihilben vergődünk. E csüggeteg hangulatban a Covid-vírussal terhelt megmozdulás aktivistái egy részének nem akaródzott hazamenni, de a lázadó kedvüket sem volt ami feltüzelje. A molinón kifeszített „Szabad ország, szabad egyetem!” szlogen valahogy eleve hamisan cseng – úgy hangzik, mint nyitott ajtón a követelőző dörömbölés: engedjenek ki!
