Nagyot változott – már megint! – az életünk: engem például határozottan meglepett, hogy milyen kevesen voltunk hétfő reggel a villamoson, a 37-esen, csúcsidőben, amikor pedig mindig mindenki munkába igyekszik, egymás lábára tapos, egymás maszkjába liheg. Most meg hát alig lézengtünk néhányan a szerelvényen; átszállás után pedig, a Blahánál a metrón még ülőhelyem is akadt, különösebben keresgélnem sem kellett, pedig arra számítottam, hogy alig férek majd fel a kocsira, akkora lesz a tumultus. Az újabb járványügyi szigorítások első körben tehát nyilvánvalóan meghozták az eredményüket – vagyis megtizedelték az utazógárdát, hiszen aki csak tehette, otthon maradt – hómofiszra, magyar! Ehhez nem kellenek különféle felmérések, módszertani leírások meg kontrollcsoportok, elég csak kimenni az utcára.

Tarr Zoltán, a szürke barát, aki nem is annyira szürke
Mindenki olyasmit várt, hogy amikor az Európai Parlament szavaz az ukrán háború további támogatásáról, a magyar baloldal aktuális előretolt csatára letolt gatyával elkezdi énekelni az „A börtön ablakába soha ne süt be a nap” kezdetű baloldali indulót.