Amikor egy reggel Jakab Péter nyugtalan álmából felébredt, jakabbá változva találta magát ágyában. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Számtalan, testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony lába tehetetlenül kapálódzott szeme előtt.
„Mi történt velem?” – gondolta. Nem álmodott. Szobája, e szabályos, csak kissé szűk emberi szoba, békésen terült el a jól ismert négy fal között.
(„A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.”)
Az asztalon kicsomagolt napirend előtti felszólalások és azonnali kérdések hevertek szanaszét – Jakab országgyűlési képviselő volt, ami sokat elárult a korról, amelyben élt.
Jakab fölött ott lógott a kép, amelyet nemrég vágott ki egy képes folyóiratból, és foglalt csinos, aranyozott keretbe. Őt ábrázolta a Parlament üléstermében, a miniszterelnöki bársonyszékben, petyhüdt tartásban ült, alsókarja egészen eltűnt, ahogy lelógott a karfáról, és pontosan a pokol felé mutatott.
(Jakab, ahányszor e képre nézett, mindig ugyanarra gondolt. Amire szomorú és szánalmas gyermeksége óta, egész felesleges életének minden napján gondolt: „Elboruló elméjében, mint távoli szavak, verődnek vissza a zajok... a kréta ropogása... elfolynak az arcok, és egy pillanatra világosan látja a végtelent, amelyről e percben jelentette ki a felelő, hogy ott a párhuzamos vonalak találkoznak. Látja a végtelent... nagy, kék valami... oldalt egy kis házikó is van, amire fölül fel van írva: „Bejárat a negyedik végtelenbe.” A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba, és örömmel üdvözlik egymást... a párhuzamos vonalak, igen... a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni nem fog... ama »felsőbb osztály«, melybe »elégtelen eredmény miatt fel nem léphet« soha.”
Igen. Ilyen volt Jakab végtelenje. Ezzel nyugtatgatta magát reggelente, mielőtt jakabbá változott, bár Jakab jakabbá változása csak őneki volt reveláció, s éppen ez a lényeg. Jakab tehát így nyugtatgatta magát átváltozása – nevezzük inkább rádöbbenésnek – előtt:
Nem érzem-é az áldó napsugárt, a létezésnek édes örömét, és a lumpeneknek végtelen kegyét, kik engemet tettek a kocsmák istenévé?