A Lánchíd budai hídfőjének közelében az ipari búvárok kőből faragott két ágyúgolyót találtak. A lövedékeket valamikor öt-hatszáz évvel ezelőtt egy ismeretlen kétbalkezes révész ejthette a Dunába. A galiba valamikor akkortájt következhetett be, amikor Kolumbusz még fel sem fedezte Amerikát.
A sértetlen golyóbisokat valószínűleg a Budavári Palota építkezéseinek időszakában, Zsigmond vagy Mátyás király uralkodása alatt szánhatták a vár védelmére felállított ágyúkhoz, és szállítás közben a dereglyéről pottyanhattak a vízbe. Az ártalmatlan ágyútöltelékek évszázadokon át az iszapba fúródva türelmesen hallgatták, hogy fecseg felettük a felszín. Tanúi voltak a történelem viharainak, amelyeket átvészelt a magyarság. Ott voltak az események sodrában, amikor különböző birodalmak törtek rá az országra – a török, a Habsburg, majd jött a német és a szovjet megszállás –, és mi magyarok, ha kissé megfogyva és kopottan is, de büszkén élünk és virulunk.
A folyófenéken szunnyadó golyóbisok tanúi lehettek sok dicső eseménynek és tragédiának. Az utóbbiak közé tartozik, ahogy átellenben a pesti oldalon 1944 utolsó napjaiban a nyilasok a Dunába lövik a csupa jóakarat Richter Gedeon gyógyszergyárost és több száz zsidó társát. Majd három héttel később, január 18-án a németek felrobbantják a Lánchidat. A háború után a rommá bombázott főváros tényleg koldusszegény vezetése (az első polgármester Csorba János kisgazdapárti politikus volt) nem nyafogott, hogy több pénz kell az újjáépítéshez. Nagyszüleink totojázás helyett nekifeszültek a munkának, és négy év elteltével a helyreállított hídon már meg is indulhatott a forgalom.
Tudjuk, hogy minden korban embert próbáló, nehéz idők járnak. E közhelyes igazságot az immár partra emelt lövegek is bizonyára felismernék, ha nem érzéketlen, merev kőből faragták volna őket. Most a fényre kerülve megdöbbennének, hogy a mai feszült politikai légkörben éppen azok az ellenzéki véleményvezérek szidják legagresszívebben az ország vezetését, akiknek mindenképpen indokolt lenne mély csöndben maradniuk.
