Van egy típusa a politika körül lebzselő embereknek, akiket a nemzeti, konzervatív beállítottságú választópolgárok ugyanúgy megvetnek, mint az ellenzékiek, legfeljebb nem a nyilvánosságot fröcskölik tele a kifogásaikkal. A lézengő ritterekről, a Bánk bán című dráma ikonikus alakjainak mai megfelelőiről, a politikai szerencselovagokról beszélek.
Ők azok, akik feltűnnek a demokratikusan megválasztott, erős legitimitással rendelkező igazi politikai aktorok környezetében, törleszkednek, gazsulálnak, szívják a vérét a döntési helyzetben lévőknek, és addig illegetik magukat, amíg nem löknek nekik valami jól fizető állást, beosztást, igazgatósági tagságot, azt remélve, hogy visszább vesznek az arcukból, és csinálnak végre valami hasznosat.
Ám ebben rendre csalódnia kell a valódi felelősséget vállaló, valódi tevékenységet folytató politikusoknak, mert ezt a típust semmi más nem érdekli, csak a pénz és a még több pénz. A kikunyerált állásokban, beosztásokban és tisztségekben rendre megbuknak, vagy azért, mert nem csinálnak semmit, vagy azért, mert amit csinálnak, abban nincsen köszönet. Ám hiába penderítik ki őket, bennfentes kapcsolataikra hivatkozva rágják a fülét annak, aki nem tudott tőlük időben megszabadulni, és kuncsorognak az újabb milliós kifizetésekért. Amikor pedig mindenki kiismeri a semmirekellőségüket, alkalmatlanságukat, és végleg megszabadulnak tőlük félrevezetett pártfogóik, akkor végtelenül megsértődnek, és kegyetlen bosszút forralnak azok ellen, akik nélkül a többség a nevüket sem ismerné. Látott már ilyet mindenki.
Ám manapság azt a gyalázatot is meg kell élnünk, hogy ezek a bukott, sértett és bosszúálló emberek egy brancsba verődnek, és már nem részesedést követelnek, hanem ragacsos mancsukba akarják kaparintani a főhatalmat, vagyis az erőforrások elosztásának jogát.
A legsötétebb jövőképet rajzolja föl horizontunkra, amikor a nemes lelkű, államférfiként politizáló, összefüggésekben gondolkodó, országát újra naggyá tenni szándékozó miniszterelnököt a lézengő ritterek galerija akarja elzavarni.
Az, hogy a fentiek mennyire felelnek meg Magyar Péter személyiségrajzának, ma már csak a Tisza-szekta legelvakultabb hívei előtt szorul bizonyításra. De azok a tények, amiket napról napra megismerünk a hozzá csapódó és a hozzá hasonló figurákról, akiket megpróbál szakértőként eladni a nyilvánosságnak, egészen döbbenetesek. Ráadásul két olyan honfitársunkról derült ki, hogy a könnyen jött pénzen kívül semmi más nem érdekli őket, akik korábban, szemben újsütetű haverjukkal, valamiféle teljesítményt azért letettek az asztalra.
Egyikőjük a katonai kiképzés, a másik a versenysport területén. De jól láthatóan az a korábbi dicsőség nem csillapította, hanem inkább fokozta a pénz utáni sóvárgásukat.
Ha megnézzük elsőként Ruszin-Szendi Romuluszt, hogyan szolgálta meg a vezérkari főnökként belé helyezett bizalmat, káromkodni kél kedvünk. Az Index birtokába jutott számviteli és könyvelési dokumentumok alapján Ruszin-Szendi Romulusz összesen 928 145 850 forintért építtetett magának egy szolgálati villát Dunakeszin. A lap szerint a volt vezérkari főnök mindezt tisztán állami forrásból kivitelezte, és a szakmai ellentétek mellett éppen az általa építtetett villája miatt küldték el a Magyar Honvédség kötelékéből. Most kérdezem: mi került ennyibe? Aranyból van a budi, márványból a bidé? A feladata, aminek a honvédelmi miniszter szerint egyáltalán nem tudott megfelelni, az lett volna, hogy a hadsereget a harcászati szintről a magasabb, hadműveleti szintre emelje, ami a magyar emberek érdeke. Csoda-e, ha erre nem maradt ideje, ha folyton a Lakáskultúrát bújta, mivel lehetne még feldobni a szolgálati vityilló színvonalát. Belebukott, megsértődött, és most tiszás szakértőként vitatkozna a miniszterrel. Biberach Grál-lovag hozzá képest.
