Van egy típusa a politika körül lebzselő embereknek, akiket a nemzeti, konzervatív beállítottságú választópolgárok ugyanúgy megvetnek, mint az ellenzékiek, legfeljebb nem a nyilvánosságot fröcskölik tele a kifogásaikkal. A lézengő ritterekről, a Bánk bán című dráma ikonikus alakjainak mai megfelelőiről, a politikai szerencselovagokról beszélek.
Ők azok, akik feltűnnek a demokratikusan megválasztott, erős legitimitással rendelkező igazi politikai aktorok környezetében, törleszkednek, gazsulálnak, szívják a vérét a döntési helyzetben lévőknek, és addig illegetik magukat, amíg nem löknek nekik valami jól fizető állást, beosztást, igazgatósági tagságot, azt remélve, hogy visszább vesznek az arcukból, és csinálnak végre valami hasznosat.
Ám ebben rendre csalódnia kell a valódi felelősséget vállaló, valódi tevékenységet folytató politikusoknak, mert ezt a típust semmi más nem érdekli, csak a pénz és a még több pénz. A kikunyerált állásokban, beosztásokban és tisztségekben rendre megbuknak, vagy azért, mert nem csinálnak semmit, vagy azért, mert amit csinálnak, abban nincsen köszönet. Ám hiába penderítik ki őket, bennfentes kapcsolataikra hivatkozva rágják a fülét annak, aki nem tudott tőlük időben megszabadulni, és kuncsorognak az újabb milliós kifizetésekért. Amikor pedig mindenki kiismeri a semmirekellőségüket, alkalmatlanságukat, és végleg megszabadulnak tőlük félrevezetett pártfogóik, akkor végtelenül megsértődnek, és kegyetlen bosszút forralnak azok ellen, akik nélkül a többség a nevüket sem ismerné. Látott már ilyet mindenki.
Ám manapság azt a gyalázatot is meg kell élnünk, hogy ezek a bukott, sértett és bosszúálló emberek egy brancsba verődnek, és már nem részesedést követelnek, hanem ragacsos mancsukba akarják kaparintani a főhatalmat, vagyis az erőforrások elosztásának jogát.
A legsötétebb jövőképet rajzolja föl horizontunkra, amikor a nemes lelkű, államférfiként politizáló, összefüggésekben gondolkodó, országát újra naggyá tenni szándékozó miniszterelnököt a lézengő ritterek galerija akarja elzavarni.
