Dienes István régész, a honfoglalás korának nagy tekintélyű kutatója fél évszázaddal ezelőtt ásatást vezetett egy tiszavasvári homokbányában. Jómagam rajzolóként vettem részt az itt előkerült sírok bontásában, dokumentálásában, és jól emlékszem annak a viszonylag gazdag női sírnak a bontására is, amelyet Dienes különösen nagy műgonddal tárt fel.
A homokból kibontott női csontváz nyakcsigolyái körül ívesen elhelyezkedő pitykék, illetve csüngők sorakoztak. Amikor Dienes az ecsetjével óvatosan lesepregette róluk a homokot, tisztán kivehető volt a pitykéket és a csüngőket hordozó két bőrszalag, amelyek keresztezték egymást, s követték a nyakkivágások alakját. Ennek azért volt nagy jelentősége, mert a korábbi feltételezések szerint a honfoglalás kori női ingekre két sorban varrták fel a ruhadíszeket. A sírmelléklet viszont egyértelműen bizonyította, hogy a ruhadíszek egy kisebb és egy nagyobb nyakkivágású ingre voltak varrva.
A homok által konzervált, több mint ezeréves bőrszalagok maradványait rövid ideig, lényegében a fényképezés és a rajzolás időtartamáig láthattuk, utána menthetetlenül elporladtak. Dienes nagyon örült a felfedezésnek, én pedig megtanultam tisztelni és becsülni a régészek aprólékos, lelkiismeretes munkáját, hiszen ez a jelentéktelennek tűnő felfedezés is hozzáadott valamit a korábbi tudáshoz.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy ránéztem a 444.hu internetes hírportálra, ahol is egy történész amiatt méltatlankodik, hogy a horvátországi Lepoglavában exhumálták Mátyás király fiának, Corvin Jánosnak, valamint unokájának, Kristófnak a maradványait azért, hogy magyar szakemberek a székesfehérvári csonttemető összekeveredett csontjaiból azonosíthassák nagy királyunk csontjait. Miféle történész lehet az, akit annyira zavar ez a művelet, hogy ilyen címmel jelenteti meg írását: „Akik már a halottakat sem bírják békében hagyni”?!
Képzeljük el, ha a régészek békében hagynák a halottakat, s ennek megfelelően nem lennének ásatások, nem lennének feltárva régmúlt korok temetői, nem ismernénk elődeink temetkezési szokásait, a velük együtt elhantolt tárgyi emlékeket, a csontmaradványokból nyerhető kutatási eredményeket!
Ha a halottak efféle „békében hagyásáról” egy műveletlen, kótyagos törzsvendég beszélne egy talponállóban, megértenénk, mert nincs fogalma a régészet, valamint a történettudomány egyéb területeinek szoros kapcsolatáról. Ha viszont egy történésztől olvasunk ilyesmit, nyomban felvetődik a kérdés: vajon hol s hogyan szerezte a diplomáját?
A tiszavasvári homokbánya 1971-es feltárása nem mérhető Tutanhamon fáraó sírjának 1922-es feltárásához, de mindkét eseményről elmondható, hogy a régészek nem bírták „békében hagyni” a halottakat − miként vég nélkül sorolhatnánk a gyakorlati régészet hasonló megnyilvánulásait. A 444.hu állítólag történész publicistája valamiért nem állt meg ezen a ponton, hanem nagy leleménnyel más összefüggéseket is talált:
„Miért érzi minden hazai rezsim a 19., a 20. és a 21. században is, hogy ha még nem gyalázta meg kellően a magyar királysírok maradványait, akkor súlyos restanciája van? A modern magyar történelem ugyanis tökéletes értelmezési keretet nyer azáltal, ha azt a székesfehérvári romkert leleteinek »feltárásán« keresztül szemléljük. Minden ottani kiásást ugyanis valamilyen nemzeti katasztrófa követett.”
A cikkíró tehát szerencsésen eljutott a magyar királysírok meggyalázásának gondolatáig, s ettől kezdve nyugodtan felvethető lenne az egyiptomi, a görög, a római és más uralkodók sírjának régészeti úton történő meggyalázása is. Furcsa eszmefuttatásának azonban ezzel nem lett vége, mivel történészünk a „sírgyalázásokat” összefüggésbe hozta nemzeti katasztrófáinkkal. Jó érzékkel felfigyelt rá, hogy az 1830-as feltárások után jött az 1848−’49-es szabadságharc, a dualizmus kori ásatások után az első, az 1930-as évekbeli munkálatok után pedig a második világháború.
Ezek után nem nehéz továbbpörgetni a sajátos gondolatmenetet. Ha Kásler miniszter úr és a Magyarságkutató Intézet nem állítja le a királysírok DNS-vizsgálatokkal is terhelt meggyalázását, akkor kitör a harmadik világháború, amelynek végső soron a jelenlegi magyar kormányzat lesz az okozója.
Már csak abban bízhatunk, hogy a szóban forgó publicisztika szerzője nem e szerteágazó témakörből írta a szakdolgozatát.
…
