Beatles vagy Stones? Sör vagy bor? Vörös vagy fehér? Szekszárd vagy Villány? Csárda vagy fine dining?
Megannyi rosszul feltett kérdés.
Korunk egyik élő legendáját megkérdeztem egy alkalommal, hogy ő borszakértőként iszik-e sört. Nagyon határozottan azt felelte: „civilizált ember mindent iszik”. Nyilván úgy értette, hogy mindent, ami arra érdemes, ami minőségi, aminek egyedisége van, ami kultúrát képvisel. Mert kár bármit is eleve eltolnunk magunktól. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének preferenciáink.
Hogy a boroknál maradjunk, úgy nőttem fel, hogy bár nem vetett fel minket a jólét a Ceausescu-rendszerben (volt több tél, amit takarékosság okán tüzelő nélkül húztunk ki, 10-15 fokos lakásban), de minden vasárnap került az asztalra egy üveg száraz vörösbor. Amiből hat-hét éves koromtól magam is kaptam egy pohárkával, így a bor szeretete a szó szoros értelemben belém ivódott kora gyermekkorban.
Midőn a kilencvenes évek második felében egyre több minőségi tételt ismertem meg, számomra természetes volt, hogy főként a száraz vörösek között keresgéljek. Jót szórakoztam, midőn Balla Géza, Arad-hegyalja, de valójában az egész tágan értelmezett Erdély első számú borásza a fehér borok s a „kötelező” rozé után bejelentette, hogy most jöhetnek „a borok”. Melyek értelemszerűen vörösek.
Időközben egyre több emlékezetes fehéret megismerve az egyensúly eltolódott, ma már a minerális, karakteres, komplex fehérborok a kedvenceim, de az első szerelem emléke örökké él, egy-egy borvidék elsőként megismert pincészetének neve mindig pozitív asszociációkat fog kelteni. S persze nemcsak az, a hamis vagylagosság helyett már körbeírt „éslegesség” jegyében valamennyi minőségorientált termelő előtt csak a kalapját emelheti meg az, aki nedűiben gyönyörködik, anélkül, hogy részt vállalna a termelés munkájából és kockázatából.
Szekszárdon jómagam is, mint talán mindenki más a kilencvenes évek vége fele, először a „hatok” (ábécésorrendben senkit meg nem sértve: Dúzsi Tamás, Heimann Zoltán, Takler Ferenc, Sárosdi Ferenc, Vesztergombi Ferenc és Vida Péter) boraival ismerkedtem meg. A pünkösdi bortúrák alkalmával sikerült eljutni valamennyiükhöz. Teltek múltak az évek, a magyar vendéglátás gasztroforradalomnak nevezett minőségelvű megújulása Szekszárdon nem nagyon éreztette hatását, így a borászok álltak a folyamat élére. A Bodri pince Optimus nevű éttermébe nem sikerült még eljutni, de egy korábbi séf ételeit kóstolva a mezőtúri Hercegasszony birtokon, úgy vélem, helye van eme étteremnek is a sorban, Mészáros Pál Merops valamint Takler Ferenc Primarius névre keresztelt kulináris fellegvára mellett. Különösen rokonszenves az is, hogy valamennyien egyik csúcsborukról nevezték el éttermüket.
