Egy léleknyomorító diktatúrában, ahol az értelmiséget a penészedés, az üldöztetés és a megalkuvásra közötti választásra ítélik, ahol a titkosrendőrség zaklatja azokat, akik baráti társaságban ki merik fejteni őszinte véleményüket a világról és a rendszerről, ahol a szó legszorosabb értelmében agyonvernek embereket csak azért, mert a hatalomnak nem tetsző dalokat énekelnek, úgy lehet túlélni komolyabb szellemi-lelki sérülés nélkül, ha az ember épít magának egy külön világot, keres valamilyen menekülőutat. Legyen az képzőművészet, zene, turizmus vagy könyvgyűjtés. S persze olvasás, amire annak idején, a Ceausescu nevével fémjelzett, imént körbeírt diktatúrában sokkal több idő jutott.
Nemcsak azért, mert a tévé szinte semmi érdekeset nem sugárzott, s nem létezett még internet.
A diktatúra annyira gonosz, kétszínű és igazságtalan volt, hogy egészséges lelkű ember nem azonosulhatott vele meghasonlás nélkül, így a kulturális és emberi értékek kerültek előtérbe a mindennapokban, s az egyes egyén morális iránytűje is jobban működött.
A könyvek felé fordulás szinte természetes volt e léthelyzetben.
Abban a szerencsében részeltetett a sors, hogy nemcsak szüleim túráztak szenvedélyesen, hanem osztályfőnököm is, aki minden nyáron elvitte az arra hajlandókat valamelyik festői erdélyi hegységbe, beleértve a család kedvenc célpontját, a Retyezátot is. Magunknak főztünk, olyan ételeket, melyek víz hozzáadásával váltak fogyaszthatóvá, az alapanyagokat a hátunkon cipeltük, egy hétig nem láttunk üzletet, így előnyben volt a porleves, a pasta, a kukoricadara, a krumpli és babpürépor. Mellé szalonna, kolbász, sajt, kenyér.
A viszonylagos kényelmet nyújtó Pietrele (A Kövek) menedékház volt az első számú szálláshely a Retyezáton, de mi inkább a vadkempingezést választottuk, aminek akkoriban nagy kultúrája volt, keletnémet és cseh turisták sokaságát csábította a vadregényes környezet és az e tekintetben kivételesen permisszív jogalkalmazás. Aligha volt törvényes a sátrat felverni bármelyik tó mellett, de nem foglalkozott vele a hatóság, amíg a természetvédelmi területre be nem hatolt valaki.
Az 1480 méter magasan fekvő Pietrele a rendszerváltás után évtizedekig működött még, Facebook-oldalukon az utolsó bejegyzés 2019-es, a jelek szerint mára már lehúzták a rolót. Ott esett meg egyik ismerősömmel bő harminc esztendeje, hogy miközben a pincér hozta ki az ételeiket, az egyik tányérról leesett a sertéstarjából készült flekken a földre. A felszolgáló felvette odacsapta kétszer a combjához, hogy a ráragadt por nagyja lejöjjön róla, majd visszatette a tányérra s ennyit mondott románul: „csak mi jártunk itt”. A szöveg hamar szállóigévé vált a körünkben, ha étel esett a padlóra.
Ahogy kinyílt a világ 1990-ben, érdekesebbé vált a hagyományos túráknál a gasztrotúra meg a borturizmus. A Retyezátra még két ízben visszatértünk, itt ünnepeltük apám 50. születésnapját baráti körben 1998-ban, akkor a villany, gáz, kanalizálás nélküli, fából ácsolt Gentiana menedékházat béreltük ki, de jobban felszerelkeztünk alapanyagokkal. Sört az egy óra járásnyira fekvő Pietrelében vettünk, azt hiszem, soha nem fordult elő velünk, hogy megvásárolt sört ne ittuk volna meg, de ez lett a fél literes PET-palackos Neumarkt sör sorsa, egyszerűen bűnrossz volt. A megvett tíz üveg felét valahogy legyűrtük, a többit inkább otthagytuk az utánunk jövőknek. Időközben a Neumarkt is beleolvadt a multitermékek egyenízű, érdektelen, de fogyasztható világába.
2004-ben a bortémájú kirándulásaink közé illesztettük a Kis-Retyezát meglátogatását, ahol már fontos szerepet vitt a gasztrovonal. Régen kocaturizmusnak tartottuk s megvetettük, ha valaki az autóból étkezik, felviszi a háztartás jelentős részét a hegyre, serpenyőt, fazekat, tányérokat, üvegpoharat meg persze normális alapanyagokat, húsokat, halakat, salátafélét, burgonyát, fűszereket. Etekintetben megadtuk magunkat.
S milyen jól tettük!
Konyári János mondta egy alkalommal, talán Torockón, hogy ő nem szenvedő alkat, az együttlétért és a kulináris élvezetekért jön, nem azért, hogy gyötörje magát. Mi tagadás, számomra is az általa, továbbá Csizmadia András és Pók Tamás által celebrált borkóstolók meg a közös főzések jelentették e boros kirándulások fő motiváló erejét s nem az, hogy milyen turistaútvonalat választunk.
Eltelt azóta csaknem két évtized. Visszatérve 2022 október legvégén néhány napra a Retyezátra, óhatatlanul is a gasztrokritikus szemével néztem körül. Szállásunk a Rausor (magyarul: folyócska) nevű üdülőközpontban volt, melynek azért nincs magyar neve, mert már a román hatalomátvétel után létesült.
Egyetlen étteremszerű helyet fedeztem fel, a Top Pizzát, ahol egyszerűbb reggeli fogásokat, sült csirkeszárnyakat, carbonara spagettit, egy napi levest, hatféle pizzát s két desszertet kínálnak. A beltér puritán, inkább a külső környezet az, ami kifejezetten vonzó.
Elvitelre kértem egy pizzát, melyet a helyről neveztek el (rajta paradicsomszósz, mozzarella, gomba, paprika, olajbogyó, sonka, szalámi – tipikus közép-európai topping átlagos alapanyagokból), csirkeszárnyakat sült krumplival és tiramisut. Az árakat a helyhez képest nem mondanám épp alacsonynak, a pizza csaknem háromezer, a szárny 2400, a desszert 1250 forintnak megfelelő lejbe került. Viszont jobbacska volt a pizzatészta, friss a hús, s a tiramisu is mascarponéból készült, ami messze nem általános a Kárpát-medencében. Összességében meg voltunk elégedve. Nem vállal sokat a hely, de azt teljesíti.
