A világ közepének jellemzően mindenki azt a település érzi, ahol él, de a történelmi Magyarország mértani középpontja pontosan meghatározható. Tudjuk is, hogy hol van: Szarvason, a gát mellett malmot formázó emlékmű áll a jeles helyen, a parkoló felőli oldalán büszke felirat hirdeti, hogy „itt volt, itt lesz Nagy-Magyarország közepe”, a gát felőli oldalon szintén márványba faragva, azt olvashatjuk, hogy „Isten malmai lassan őrölnek, az igazság győz”.

Mindezek után nem meglepő, hogy a Magyarország-makettparkban szép számmal látunk ahatáron kívüli magyar nevezetességeket is. Az meg külön imponáló, hogy ennek dacára sem hívják a parkot Nagy-Magyarország-makettparknak. Amint a Hajóágyú nevű alt-right podcastnek az Orbán Viktor emlékezetes sáljával foglalkozó, „Megmutatjuk Magyarországot” című adásában a megszólalók leszögezték: ez Magyarország. Csak annak a lelkébe fészkelheti be magát Trianon, aki ezt hagyja. Rajtunk múlik, hogy hazánk részének tekintjük-e az elszakított területeket.

Kihagyhatatlan szarvasi látnivaló a makettparknak otthont adó arborétum is, s akkor nem szóltam Magyarország ötödik legnagyobb állóvizéről, a Kőrös-holtágról, amelynek vízfelülete kétszáz hektár.
Bár nem leltem nyomát a világhálón, hogy Szarvason pacalfőzőversenyt szerveznének, mint teszik azt már régóta Szegeden és Dunapatajon, de ha azt nézzük, hogy hány étterem működik a városban és abból hány helyen kínálnak pacalt, továbbá azt is, hogy milyen szinten elkészítve, megfontolandó, hogy Szarvast is felvegyük a „pacalfőváros” titulusra esélyesek közé.