Midőn a kilencvenes évek középén egy életre megszerettem a pacalt egy csíkszeredai étteremben elfogyasztott pacallevesen keresztül, nem vettem észre, hogy e kultikus magyar alapanyag népszerűsége, az étlapokon való megjelenésének gyakorisága régiókhoz kötött. Akkoron két egyetemre jártam, azok lokációja (egyik szegedi, másik budapesti) illetve a temesvári otthonom határozta meg kulináris horizontomat, nem volt lehetőségem sokat kalandozni másfelé.
Márpedig negyed évszázada még nem volt érzékelhető, hogy mennyivel több helyen lehet pacalt kapni Szegeden és környékén, mint Budapesten.
A különbségre az elmúlt hónapokban ébredtem rá, amikor a „Pacalemberek” nevű Facebook-csoportban többen is feltették a kérdés, hogy hol lehet a magyar fővárosban pacalpörköltet kapni, és bizony nem túl sok hely jutott eszembe a ma még működők közül, azok is több évtizedes élmények: Pozsonyi kisvendéglő (ami a Delikátesz nevet viselte egykoron, midőn pacalt ettem náluk), meg a Gigler családi vendéglő a Föld utcában. A többi, mint a Telihold, a Sramli, a Simon pince már bezártak. A Korhely, ahol a 2010-es évek közepén ettünk négy elemből álló pörköltválogatást, köztük pacalt, már levette e fogást az étlapról, a Rosensteinban csak csütörtökön főznek pacalt. Tény az is, hogy a fővárosban még soha nem indultam pacalt „vadászni”, de Szegeden, Makón, Kecskeméten, vagy a Kiskunságban vadászat nélkül is beleakad az ember remek pacalpörköltekbe.
S ahogy végigpörgettem az elmúlt évek étterem-látogatásainak emlékeit ebből a szempontból, bizony arra következtetésre jutottam, hogy Szeged Magyarország pacalfővárosa.
E gondolatot megerősítette Cserna-Szabó András 77 magyar pacal, avagy a gyomor csodálatos élete című remek munkája is, amelyben a szerző Dunapataj mellett Szegedet nevezi a „másik pacalfővárosnak”. (A 77 valójában csak 76, mert kezdve Bornemissza Annával és befejezve Bíró Lajossal, a legkülönbözőbb szerzőktől begyűjtött receptek között van egy kucsmagombából készülő „hamis pacal” recept is. Ha már a „hamis pacaloknál” vagyunk, Erdélyben, ahol a pacallevesnek román hatásra hatalmas kultusza van, olyannyira, hogy a magyar tulajdonokban levő éttermek nagy része is a kínálatba veszi, a csirkehúsból készült radóci csorbát szánják azoknak, akik hamis pacalt ennének. De láttam vegetáriánus étteremben laskagombából készült változatot is a régió legnépszerűbb levesének „kiváltására”. A valódihoz a savanykás íz, a gazdag tejfölözés, a fokhagymás ízesítés és a fehér szín közelíti ezeket.)
A Dunapataj–Szeged párosra visszatérve megjegyezném, előbbi 3000 lelkes nagyközség, kissé túlzás pacalfővárosnak nevezni, akkor is, ha 1998 óta pacalfőző versenyt szerveznek és sokan Dunapacalnak becézik a települést.
A pataji Tanya bisztró remek pacalpörköltjéről már írtam, kétségkívül kifogástalan volt, de a „pacalfőváros” státust inkább kötném a pacalt kínáló vendéglők számához, mint egy mégoly jól megszervezett versenyhez, amelynek kezdeményezői és megrendezői előtt egyébként le a kalappal. Dunapatajon az említett vendéglő mellett egy pizzéria meg egy kávézó található.
