A Nicolae Ceausescu nevével fémjelzett történelmi korszak erőszakos asszimilációs politikája tervszerű volt, cinikus, embertelen, hatékony és sokrétű. Felölelte többek között a regáti román tömegeknek a magyar városokba való betelepítést, a magyar értelmiségiek kötelező kihelyezését a Kárpátokon túli területekre, a magyar nyelvhasználat visszaszorítását, a magyar iskolák vegyessé tételét, a magyar nemzeti öntudat aláásását, s a magyarság elszakítását szerves kulturális-történelmi gyökereitől.
E politika jegyében tették kötelezővé a földrajz és történelem román nyelvű oktatását a magyar iskolákban. A tananyag értelemszerűen mellőzte az ősi magyar település-, folyó- és hegységnevek említését. Minden tisztelet azoké a tanároké, akik ezekben a kőkemény időkben nem törődve az egzisztenciális kockázattal nemcsak tanították, hanem számon is kérték a tanulókon a magyar földrajzi nevek ismeretét. Közéjük tartozott a mi földrajztanárnőnk, Fulda Ilona is.
Azt viszont még ő sem vállalhatta, hogy Magyarország földrajzát annak rendje és módja szerint leadja nekünk, így a magyar városneveket jobbára irodalmi élményeinkből, térképekről, a határon valahogy átjutó folyóiratokból, régi könyvekből, és más hasonló forrásokból ismertük. Például a rockzenei művekből.
Mert volt időszak, amikor a bánsági, partiumi és erdélyi ifjúság nagy része együtt rezdült az elszakítottság és elszigeteltség dacára az anyaországival. Nehezebb volt beszerezni a lemezeket, műsoros kazettákat, csak a nagyon szerencsések jutottak el koncertekre, nem mindenütt lehetett nézni-hallgatni a magyar tévé- és rádiócsatornákat, de valahogy csak hozzájutottunk a legfontosabb hanganyagokhoz. Képzeletbeli térképünkre így került fel már a rendszerváltás előtt Budapest mellett Székesfehérvár, Szombathely, Miskolc. És persze Paks is, köszönhetően Gidófalvy Attila remek szerzeményének, a „Paks, az atomvárosnak”, melyet még a Beatricének írt, de lemezre a Karthago révén került.
A kilencvenes években már kinyílt a világ, kitágult a mozgástér, szép fokozatosan már nem az számított kihívásnak, hogy miként jutunk hozzá magyar nyelvű információhoz, hanem, hogy miként szelektáljunk az információ-dömpingben. A rockzenei érdeklődés azóta is jellemzi nemzedékemet, a hatvannyolcasokat, akik közé olyan markáns előadók tartoznak, mint Petrás János, a Kárpátia, Lukács László, a Tankcsapda s áldott emlékű Molics Zsolt, a Cool Head Clan frontembere. S ki ne hagyjuk Ákost se, bár ő nyilván más műfajt képvisel.
Családi és baráti körben már a kilencvenes években szóba került, hogy el kellene menni Paksra a gasztro-blues fesztiválra, amiről legendák keringtek rockrajongói körökben. Mert, bár a blues itt az alaptéma, de részint e műfaj igencsak belenyúlik a rockzenébe, részint pedig e fesztivál előadói között nem kevés rockzenész is szerepelt.
Fellépett itt a rock és a blues műfaj magyar klasszikusai közül többek között Török Ádám és a RABB, Ferenczi György és a Herfli Davidson, a Tűzkerék Revival Band, a Hobo Blues Band, a Deák Bill Blues Band, a Palermo Boogie Gang, a Takáts Tamás Dirty Blues Band, a Tunyogi Rock Band, a Cream emlékzenekar Závodi János - Póka Egon - Döme Dezső felállásban, a Stexas, az Ismerős Arcok, a Gesarol, a Muddy Shoes, a P. Box, a Piramis Plusz, Jackie Orszáczki, Tátrai Tibor s a Magyar Atom. De számos jazz formáció is színpadra lépett a fesztivál bő három évtizedes történetében a Babos - Pege - Kőszegi triótól a Pege Quartett-ig.
Az elcsatolt magyar területekről is érkeztek zenekarok, mint a Joint Venture, a Pál Balázs Jenő Band s a Ghymes Felvidékről, a Crazy Plumbers, a Vezuvius s a Transylmania Erdélyből, a Quo Vadis a Bánságból, az Ethnokor s a City Call Jam Band a Délvidékről, Czébely Csaba Kárpátaljáról.
A nemzetközi sztárok közül hadd említsem a Colosseumot, a Yardbirds-öt, Ripoff Raskonikovot, a Jon Lord Blues Projectet, Ken Hensley-t, Glenn Hughes-ot, Rick Wakemant, a Jethro Tullt, a Ten Years Aftert, a Manfred Mann’s Earth Band-et, a Mick Taylor Bandet, a Noel Redding and Friends-et, a Spencer Davis Groupot, Beth Hartot és Al di Meola-t. A felsoroltak csak töredékét képezik a Pakson vendégszerepelt többszáz előadónak.
Végül csak 2003-ban jutottam el a rendezvényre, akkor ismerkedtem meg két jeles borásszal, Légli Ottóval és Pók Tamással, akikkel megannyi közös akciót szerveztünk azóta a Kárpát medence bő fél tucatnyi helyszínén Budapesttől Aradon Temesváron, Gyergyószentmiklóson át Tusnádfürdőig. Ott kóstoltam meg Légli Ottó legendás, tűzpiros halászlevét, amivel főzőversenyt is nyert.
Merthogy Pakson elsősorban a főzőverseny adja a gasztro-jelleget, nem becsülve le a lacipecsenyések, s a lepényesek szerepét. S mindig helye volt a bornak is, hosszú ideig a legjobb borászok közül többen is saját standot működtettek a koncerteknek otthont adó sportcsarnokban, mára a borkóstolók vették át e szerepkört, de a csarnokban is minőségi borból kínálják a fröccsöt. Idén a pénteki napon Takler András és ifj. Tiffán Zsolt, szombaton Légli Ottó és Eszterbauer János mutatott be négyet-ötöt a remekbe szabott borai közül.
Mikor az alapító-főszervező Gárdai György „Kaktusz” felkért arra, hogy irányítsam főzőverseny zsűrijének a munkáját, nagy örömmel mondtam igent. Arra kérdésre pedig, hogy mikor érkezem és meddig maradok nyilván azt válaszoltam, hogy mihelyt lehet és ameddig lehet. Annál is inkább, hogy idén is igen rangos előadók léptek színpadra a fesztivál keretében az Omega Testamentumtól a gitáros „csodagyerek” Matteo Mancuso-ig, akiről olyan személyiségek nyilatkoztak felsőfokon, mint Al di Meola vagy Steve Vai.
Nem véletlenül említem példálózásképpen az Omegát, miközben nagy kedvenceim közül is többen a meghívottak között voltak idén (is), mint például az Ismerős Arcok és Deák Bill Gyula. Az Omega nekünk az origo volt, azon nőttünk fel, mondhatni az anyatejjel együtt szívtuk magunkba zenéjüket, ezt követte csak később a Piramis, Edda Művek, meg persze a „fekete bárányok”, a Beatrice, a P. Mobil, s a Hobo Blues Band, hogy csak a fontosabbakat említsem. Szép vállalás Debreczeni Ferenctől, hogy az „Omega - Testamentum” nevű zenekarával szó szerint életben tartja a legendás dalokat a Varázslatos fehér kőtől a Mozgó Világon át az Éjféli koncertig.
Az Omega 1980-as temesvári koncertje olyan volt nekünk, mint amikor a börtön ablakába besüt a nap. Nincs ebben semmi túlzás. Az az ország, ahonnan törvényesen nem engednek ki és lelőnek, ha megpróbálod elhagyni a területét a zöld határon át, valójában egy koncentrációs tábor, legfeljebb nagyobb a foglyok szabadsága a szokásosnál. Nem véletlenül nevezi így sok kárpátaljai magyar Ukrajnát. Nem vagyok egyedül azzal, hogy egyes Omega dalok élőben hallgatva őket nemcsak művészi, de a könnyeztető művészi katarzist is jelentek számomra.
Említésre méltó a rendezvény Kárpát medencei optikája: nemcsak a zenekarok között, hanem a zsűriben is képviseltette magát több elcsatolt terület, így Kárpátalja, a Felvidék, Erdély s a Délvidék is. Nem volt más a helyzet a versenyző csapatok tekintetében sem, ami érződött a felszolgált fogásokon. A szervezők semmiféle műfajbeli megkötést nem írtak elő, így nemcsak halászlével, pörkölttel, lecsóval vagy gulyással jelentkeztek a részvevők, hanem a délszláv konyha stílusában készült húspogácsával, juhtúrós galuskával és székelyesen babgulyásnak mondott csülkös bablevessel is. A halas ételek, a borral készült ételek és az „egyéb” ételek kategóriában lehetett nevezni. A fesztivál közönsége kóstolójegyek ellenében vásárolhatott magának ízelítőt, a befolyt összeget Paks testvértelepülése, a kárpátaljai Visk kapta.
Kiegyenlített volt a mezőny, a több, mint két tucatnyi elbírált étel közül egy volt csak élvezhetetlen, ami szabályszerűen odakozmált, de azért megpróbálkoztak vele, hátha nem veszik észre a bizottság tagjai. Észrevették. Személyes kedvencem a harcsapacal volt, mint utóbb megtudtuk, saját fogásból származó harcsának a gyomrát használták hozzá. Ritka alapanyag, eddig egyszer volt alkalmam vele dolgozni, s egyszer kóstoltam egy rendezvényen, a Gault Millau kalauz első, 2012-es magyar kiadásának bemutatóján a legendás Rosenstein étterem kínálta. Kiugrónak találtam továbbá az erdei gombás szarvasragut, valamint a sertéskörömmel készült vaddisznópörköltet is.
S ha már Pakson töltöttem közel három napot, meglátogattam a település néhány érdemleges vendéglátóegységét is, ezekről a következő részben fogok szólni.
