Lokál, patriotizmus

Lassan megszokjuk már, ha egy-egy labdarúgónak nyűg a válogatott. De hogy egy egész városnak az legyen – azért ezt még emésztgetni kell. Különösen, ha ez a város Debrecen, amelyre úgy tekint kétszáz kilométernyi távolból a magamfajta ember, hogy otthonául is szívesen elfogadná. Mert innen úgy tűnik, ott még futball a futball, sport a sport, érték az érték. De a jelek szerint akkora a lokálpatriotizmus, hogy a patriotizmusnak már nemigen jut hely mellette. Ez persze lehet eltúlzott következtetés is, de a tény önmagáért beszél: a magyar labdarúgó-válogatott menedzsmentje Debrecent szemelte ki a Málta elleni, szeptember 3-i világbajnoki selejtező helyszínéül, de az ottaniak köszönettel visszautasították a felajánlkozást. A DVSC-t működtető rt. elnöke indoklásul felhozza, hogy óvni kell a stadion gyepét és a szurkolók pénztárcáját, de a máskor kristálytisztán érvelő és beszélő Szima Gábor most összevissza zagyvál. Mint általában mindenki, aki védeni próbálja a védhetetlent. Kijelenti például, hogy tavasszal bármikor szívesen látják a nemzeti csapatot, miközben ősszel véget ér a vb-selejtező sorozat. Talán majd egy jó kis barátságos meccsre az üzbégek ellen.
Az amúgy is keserves ügy ráadásul túlmutat önmagán. Például Sándor Tamás miatt, hiszen magyarázatot ad rá, hogy az egyik legtehetségesebb és egyéb megnyilatkozásait tekintve legjóravalóbb játékosunk miért mondta le minden ésszerű ok nélkül, a szövetségi kapitány többszöri hívása ellenére a válogatottságot. Mert saját közegében ezt nemhogy megtehette, hanem az egyenesen erre orientálhatta. Bevallom, megértem, ha Debrecenben esetleg ellenérzéseket táplálnak a hazai futballvezérkar, Lothar Matthäus holdudvara, vagy akár a régi Budapest–vidék ellentétet még mindig nem feledve, a főváros iránt. De a válogatott soha nem az MLSZ-é, Péter Pelladyé vagy Budapesté, hanem Magyarországé, a magyar nemzeté.
Még akkor is, ha momentán nem kell senkinek. Kézilabdában például az a módi, hogy az aktuális tétmérkőzés vagy nemzetközi torna előtt pályázatot írnak ki, amelyben legalább három napra, de alkalmanként egy hétre szóló szállást, teljes ellátást, edzési lehetőséget kérnek a csapatok számára, és a mindig több jelentkezőből kiválasztott nyertes a földhöz veri a fenekét boldogságában. Futballban ez az út járhatatlan, és a felelősség ezért természetesen nem Debrecené.
Még akkor sem, ha szerencsére nem úgy működik a világ, hogy csak az tehet szebbé, jobbá valamit, aki előzetesen elrontotta.