Nyilasi Tibor a Magyar Nemzet 2010 és 2013 között megjelent Sport7fő magazinjában nagy interjú keretében idézte fel a régi szép – és olykor kevésbé szép – időket; a beszélgetés minden szava érvényes ma is, hisz a múlt szerencsére már nem változik.
– Akár már innen a húszon, 1974-ben debütálhatott volna a vb-n, de – akkoriban merőben szokatlan módon – a magyar válogatott elbukott a selejtezőkön. A svédek elleni, 1973 júniusi 3-3 azóta élő, ható trauma. Emlékszik rá, hol és hogyan élte át?
– Természetesen. Tizennyolc évesen már a nagy csapat közelében voltam a Fradiban, de még javában éltem a gyerekkoromat. Ami annyit jelentett, hogy a futballon kívül semmi más nem érdekelt. A svédek elleni drámai meccsen is ott ültem a Népstadion lelátóján a barátaimmal, és olyan emlékképek maradtak meg bennem, amelyek most már örökre elkísérnek. Telt ház, 3–2-re vezetünk, növelhetnénk is az előnyünket, amikor Kocsis Lajos szabadrúgást lő a Vorosilov úti – bár ezt akkor már nem így mondtuk – kapu felé, aztán negyed órával a vége előtt jön a hórihorgas Edström, tizenhárom, tizennégy méterről befejeli a labdát, és kiestünk, vége volt.
– Mindennek?
– Igen. Olyan döbbenet lett úrrá rajtunk, hogy fél órával a meccs lefújása után sem mozdultunk. Nem hittük el, hogy ez megtörténhetett. Mi lesz így holnap? – kérdezgettük magunktól.
– Ha valaki akkor azt mondja: ne búsulj, öt év múlva, az argentínai vb-n a házigazda ellen a magyar válogatott kezdő játékosaként futhatsz ki a River Plate stadion gyepére, mit szólt volna?
– Üveges szemmel bámulok rá.
– Mégis így történt. Ehhez persze először meg kellett nyerni a selejtezősorozatot, amelynek kulcsmeccse a szovjetek elleni, budapesti 2–1-es diadal volt. Az eredmény mellett azért is emlékezetes e mérkőzés, mert előtte első ízben játszották a magyar himnusz szöveges változatát. Emlékszik rá?
– Felejthetetlen volt, a könnyeinket nyeltük. Nem szégyellem, ez a himnusz alatt velem sokszor előfordult. A Népstadion csodálatos varázsával számomra a Wembley sem vetekedhetett, nekem ez volt a szentély. Ahogyan a szocreál öltözőből kiléptünk a folyosóra, aminek a végén megláttuk a fényt, meghallottuk a morajló tömeget, kifutottunk a pályára, szemben velünk ott állt a világ egyik legjobbja, a szovjet válogatott, és nyolcvanezer ember énekelt. Tudtuk, ha beledöglünk, akkor is nyernünk kell. Aztán pár perccel az első félidő vége előtt én szereztem meg a vezetést, jött a beívelés, és a labda a hátamról csorgott be a kapuba. Tudom, Maradona a félpályáról szólózott az angolok ellen, de nekem ez nemcsak életem legszerencsésebb, hanem legfontosabb gólja is volt.
– Következett a Bolívia elleni pótkvalifikációs 6–0 és 3–2, majd máris a vb-sorsolás. Megkaptuk csoportellenfélnek Argentínát, Olaszországot és Franciaországot, Baróti Lajos szövetségi kapitány pedig, ahelyett, hogy siránkozni kezdett volna, kijelentette: tovább kell jutnunk. Önök is így érezték?
– Abban az időben nem sakkoztunk ennyit, mint mostanában. Fiatalok és sikeresek voltunk, azt gondoltuk, miénk a világ. Soha nem féltünk senkitől. Törő bárki ellen megcsinálta a maga cseleit, Kocsis Pistának olyan combja volt, azzal nemhogy a labdát, de az ellenfelet is olyan erővel rúgta ki a pályáról, mintha Gábor Áron lőtt volna az ágyújával. De miért és kitől félt volna Pintér, Zombori vagy Fazekas, ez a zseniális futballista? Mi még a grundon tanultunk focizni, aztán, amikor komoly csapathoz kerültünk, annyit játszattak és utaztattak minket már korosztályos szinten, annyi meccs volt a lábunkban, hogy az majdnem mindenre felvértezett.
– De csak majdnem. A vb-felkészülés viszontagságai – túlságosan hosszú edzőtábor, felkészülési meccs és Várady sérülése az akkor szokatlan műfüvön, pokoljárás és 4–1-es vereség Londonban, ahol ráadásul két játékostársuk kedvesét áruházi lopáson kapták – mennyire roggyantották meg a csapatot?
– A londoni ügyről sokáig nem is tudtunk, ezt az információt „benyelték” előlünk. Zárt egységet és olyan baráti közösséget alkottunk, hogy minket az egy hónapos összezártság, az edzőtábor sem zavart. Szakmailag persze nyilván nem használt, de ahogyan tulajdonképpen mi, játékosok amatőrök voltunk, úgy a vezetőink is. Jót akartak, ki akartak venni minket a hazai örömmámorból, de rosszul akarták.
– Profibb ráhangolással legyőzhettük volna a nyitányon az otthon játszó, erős játékvezetői támogatást élvező, későbbi világbajnok argentinokat is? Vagy azoknak az utólag okosoknak van igazuk, akik szerint ezt a meccset fel kellett volna adni, ahelyett hogy 2–1-re kikapunk, belehalunk, ráadásul ön és Törőcsik kiállíttatja magát?
– Persze. Feladni, életünk első vb-meccsét, hetvenezer őrjöngő néző előtt! Ki találhat ki ilyesmit? A futballista nem autó, nem lehet ötös helyett csak úgy kettesbe kapcsolni. Ha rutinosabbak és frissebbek vagyunk, nem csináljuk meg a magunk hülyeségeit, talán nyerhettünk volna. De ahhoz nekünk kiugróan jól kellett volna játszanunk, az argentinoknak pedig pocsékul. Kérdés, meddig megy el Garrido játékvezető, ha mondjuk 1–0-s vezetésünknél a kapusunkról nem perdül ki Luque elé a labda. A végén aztán jött a bűvös, átkozott hajrá, ami 1954-ben, 1973-ban, a svédek ellen, vagy ’78 után négy évvel, a belgák ellen is a vesztünket okozta.
– No meg a két kiállítás.
– Szörnyű volt lejönni a pályáról, egy világ omlott össze bennem. A portugál bíró jó pár évvel később egyszer találkozott Puhl Sanyival, mentegetőzött, elnézést kért tőle, majd azt mondta, Törőnek és nekem csak öt percet kellett volna még kibírnunk. Ugyan már! Attól a pofontól már nem tudtunk felállni.
– Itthon azonnal megkezdődött a szokásos bűnbakképzés, és alanynak kínálta is magát a két renitens, 23 éves ifjú. Többet kaptak a hazai futballvezérkartól, mint Törő Passarellától?
– Figyelmeztettek minket, hogy nagy a balhé itthon, vigyázzunk, és amikor meghallottuk, hogy több ezren várnak minket a reptéren, azt hittük, lincshangulat fogad. Édesapám a banánzöld Wartburgunkkal jött elém, hogy valahogyan kimenekítsen, aztán mindegyikünk megdöbbenésére Törővel együtt éppen engem vett a nyakába a tömeg. Ami viszont a hivatalos következményeket illeti, egy fegyelmezetlenségért háromszor büntettek meg minket. Először a FIFA, másodszor Baróti Lajos bácsi, harmadszor pedig itthon még eltiltottak egy évre a válogatottságtól. Ősszel pedig felmentettek, akkora volt a szurkolói nyomás.
– Szerencsére. Mert 1982-re megint összeállt egy komoly csapat, amely többek között az angolok és a románok előtt nyerte a selejtezőt, majd a spanyolországi vb-nyitányon minden idők gólrekordjával 10–1-re verte Salvadort. Hogyan? Hiszen a közép-amerikaiak az argentinoktól és a belgáktól összesen hármat kaptak...
– Valaki bedumálta nekik, hogy ellenünk az az egyetlen hatásos taktika, ha kitámadnak. Megtették, és ezzel gyorsan el is döntötték a meccset, a javunkra. Büszkén mondhatom, hogy már a negyedik percben sikerült gólt fejelnem, elég gyorsan benn volt a második is, és a salvadoriak onnantól tanácstalanná váltak, összevissza rohangásztak. Sajnos úgy, mint mi négy évvel később a szovjetek ellen.
– Azt még hagyjuk, előbb kapjunk ki 4–1-re az argentinoktól. Az aktuális vádlott az addig sikert sikerre halmozó, rajongott Mészöly Kálmán szövetségi kapitány lett, amiért hét védőt állított a kezdőbe. Múlhatott bármi is ezen?
– Az argentinokkal mindig a lehető legrosszabb lélektani pillanatban találkoztunk. 1982-ben zajlott a falklandi háború, ezért a hazájukért mindenre kész, vérben forgó szemű őrültek készülődtek az öltözőfolyosón, akik a falat rugdosták. Ráadásul Maradona parádésan játszott, nyolcan futottunk utána, általában hiába. De még mindig ott volt a belga meccs, az esély.
– Vezettünk is 1–0-ra, ekkor tarolta le az egyedül kilépő Fazekast Pfaff kapus. Ma a világ minden bírója kiállítaná, akkor az angol White beérte figyelmeztetéssel, a 75. percben pedig Czerniatynski potya ízű góllal egyenlített, így megint kiestünk. Ma is úgy látja, érdemtelenül?
– Fazekast tényleg elütötte Pfaff, de talán ha nem akarja őt átemelni, hanem bokából hozzám passzol... Mert úgy emlékszem, ott futottam mellette, de ezt le se írja, nehogy valaki visszanézze, és kiderüljön, sehol sem voltam. Úgysem ez volt az igazi tragédiánk, hanem a bekapott gól. A végéről kezdem: Czerniatynski középen vár, látszik, hogy belsővel lőne, ilyenkor a lábtartás pontosan mutatja, hova céloz, de a labda felpattan, sípcsonttal találja el, és onnantól minden kikalkulálhatatlan.
– Ez valóban a vége. Az akció eleje viszont az, hogy Ceulemans a fél pályán át vezeti a labdát, a mieink pedig úgy rebbennek el mellőle-róla, mint a lepkék. Igaz, hogy volt, aki a tengerpartól, a strandról került be a csapatba, mert délelőtt még úgy tűnt, keretben sem lesz, aztán csereként mégis be kellett szállnia?
– Erre így nem emlékszem, ennyi idő elteltével pedig felesleges hipotéziseket gyártani.
– Az viszont tény, hogy a magyar válogatott kilenc vb-n szerepelt, ebből nyolcszor vereséggel búcsúzott, csupán egyszer nem, 1982-ben. Bezzeg 1986-ban. Pedig a selejtezők alapján azt hittük, újra világverő csapatunk van. Az is volt?
– Eszelős sorozatot játszottunk, tele drámával. Rotterdamban 2–1-re vertük a két évvel később Európa-bajnok, Gullittal, Rijkaarddal, Van Bastennel felálló hollandokat, 3–0-ra nyertünk Bécsben, az utolsó meccs előtt biztos csoportelsők és vb-résztvevők voltunk, így merészeltünk itthon 1–0-ra kikapni a hollandoktól, és 80 ezer ember fütyült. Ekkor éreztem először, hogy egyre igényesebb a közönségünk.
– Ezért is volt különösen nagy kontraszt maga a vb, a szovjetektől elszenvedett, iszonyatos, 6–0-s verés – amiben önnek nem lehetett része. Tudja már pontosan, miért nem? Vagy tényleg pusztán azért, mert Mezey György szövetségi kapitány nem bízott a sérüléséből lábadozó játékos tökéletes felépülésében?
– Ez pontos megfogalmazás. Már előző ősszel akadtak gondjaim, 1986 januárjában aztán Bécsben alapos kivizsgálás után közölték a diagnózist: gerincsérvem van. Ha megoperálnak, biztosan nem játszhatok a vb-n, ezért konzervatív kezelésbe fogtak, de egy hónap elteltével kiderült, az sem használ sokat. Ekkor jelentkezett egy magyar orvos, aki kijelentette, speciális műtéttel megcsavarozza a gerincemet, és pillanatok alatt talpra állít. Belém helyeztek két darab tíz centiméteres, keletnémet csavart. Próbababa voltam, orvosi műhiba áldozata lettem. Tíz nappal a műtét után Gyuri a Margitszigeten egyénileg foglalkozott velem, futottam, bukfenceztem, pingpongoztam. De bevallom, messze nem voltam tökéletes állapotban. Mégis borzalmas érzés volt, amikor egyszer csak le kellett szállnom a csapat buszáról, és annyit mondani a többieknek, hát akkor szevasztok, minden jót.
– Ehhez képest minden rossz jött. Az irapuatói 0–6 láttán nem adott hálát a sorsnak, amiért ebből kimaradt?
– A romos balatoni házunkban, családi körben, egy két baráttal néztük a meccset. És szörnyülködtünk. A történtek ellenére a játékostársaim nekem továbbra is szentek voltak, engem is lesújtott, amit láttam. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben, hogy Úristen, most én lennék a bűnbak, ha kinn vagyok.
– Lassan talán már egy 0–6-ot is örömmel vennénk, mármint a vb-n, ám 1986 óta esélyünk sincs kijutni oda. Lesz még egyáltalán, valaha is?
– A világ elszaladt mellettünk, a szakadék egyre nagyobb. Optimista alkat lévén azonban hitem szerint egyszer minden rossz véget ér. Tudom, ez nem egyéb csodavárásnál. De a futball maga a csoda.
