– Tizennyolc évesen Salgótarjánról került a Ferencvároshoz. Egy időben az 1984-ben ifjúsági Európa-bajnok válogatott másik két játékosával, Keller Józseffel és Zsinka Jánossal. Akkor nem voltak akadémiák, lám, a tehetségeket mégis felfedezték. Mikor volt könnyebb érvényesülni egy 18 éves játékosnak: akkor vagy ma? Melyik a jobb rendszer: az akkori vagy a mostani?
– Amikor én voltam gyerek, még hatalmas tömeg focizott a grundokon. Ahol volt játékra alkalmas terület, ott a gyerekek megjelentek, és rúgták a labdát. Mára megváltozott az élet. Nincsenek grundok, a számítógép, a televízió visszavetette az érdeklődést a sport, így a labdarúgás iránt, ezért szükség van az akadémiákra, ahol a tehetségek ideális környezetben fejlődhetnek. Bár az élet iskoláját annak idején mi természetesebb közegben jártuk ki.
– Ön átlagosan hány órát focizott naponta?
– Az én esetemet nem tekinthetjük általánosnak. Szemben laktunk a Salgótarjáni Síküveggyár pályájával. Az egyesületnél édesanyám volt a szertáros, édesapám pedig, aki korábban védett a csapatban, a gondnok. A bátyám is focizott, szintén kapus volt. Beleszülettem a labdarúgásba. Iskola után az utam egyenest a pályára vezetett. Már tíz-tizenegy éves koromban a felnőttcsapattal edzettem. Először persze csak az elgurult labdákat rugdostam vissza, aztán beszálltam egy-egy gyakorlatba. Mégis édesapámnak köszönhetem a legtöbbet. Nagyon sokat foglalkozott velem és a bátyámmal. Adva volt a helyzet, rengeteget rúgtam kapura a bátyámnak. Tizenhat éves koromra szinte mindent tudtam a labdával. Elsősorban ezt, a labdabiztonságot hiányolom a mai fiatalokból. A napi egy, durván másfél órás edzésen ezt nem lehet elsajátítani. Amikor csak lehetett, mi tényleg mindig rúgtuk a labdát. Emlékszem, a Sugár utca végén volt egy kivájt földes pálya, ott szigorúan az egyes utcák csapatai játszottak egymás ellen. Sokszor sötétedés után is javában.
– Mikor fordult komolyra a futball az ön életében, mikor dőlt el, hogy labdarúgó lesz?
– Szerintem már a kezdet kezdetén. Legalábbis már akkor eldőlt, hogy ebbe az irányba indulok. Ha valaki éjjel-nappal az esztergapad mellett ügyködik, abból nyilván kiváló esztergályos lesz, nekem a futball volt a mindenem.
– NB III-as csapatból hogyan tűnt ki, s lett az ifi-Eb-győztes válogatott tagja, majd a Ferencváros játékosa?
– Már korábban, a diákválogatottól kezdve folyamatosan szerepeltem a korosztályos válogatottakban.
– Valahogy oda is be kellett kerülni.
– Nem akarok szerénytelennek mutatkozni, a képességeim alapján ott volt a helyem. Kis szerencse persze mindenhez kell. A kiválasztón kevés volt a hátvéd, s megkérdezték, ki tud ezen a poszton játszani. Jelentkeztem: ha kell, ott is Noha én is csatárként kezdtem, akkoriban olykor már középhátvédként is kipróbáltak Salgótarjánban, így nem volt szokatlan a feladat, megálltam a helyem, s ott ragadtam a hátvédsorban.
– Bánja?
– Dehogyis. Így értem el a legszebb eredményeimet.
– Az 1984-ben ifi-Eb-t nyert csapat a felnőttek között miért nem tudott kitűnni?
– Én az 1984-es aranyérmet tekintem a magyar labdarúgás utolsó nagy sikerének. Ami nem kicsúszott eredmény volt, hiszen egy év múlva az U21-es Eb-n is bejutottunk az elődöntőbe. Nyugat-Európa akkor szaladt el mellettünk. Ott befektettek a futballba, mi viszont egy helyben toporogtunk. Felnőttként esélyünk sem volt lépést tartani a legjobbakkal.
– Vidéki srácként hogyan fogadták a Ferencvárosnál?
– A Fradi-család teljesen más világ. Mint minden második gyerek, én is a Fradinak szurkoltam, s arról álmodoztam, hogy egyszer majd a csapatban játszom. A valóság aztán az előzetes várakozásaimat is felülmúlta. Minden fiatal érthetően izgatottan, elfogódottan lép be egy új csapat öltözőjébe, ám jószerivel még át sem léptem a küszöböt, az idősebb játékosok máris befogadtak. Az olyan kiváló labdarúgók, mint Ebedli Zoltán, aki a példaképem volt, vagy éppen Zsiborás Gábor, mindenben segítettek. Hoztak, vittek, bármilyen kéréssel fordulhattam hozzájuk. S nem csak velem viselkedtek így, az összes fiatallal: Deák Sanyival, Haáz Ferivel, Keller Józsival, Zsinka Jancsival. Pályafutásom során megfordultam jó néhány klubnál, de ilyet sehol sem tapasztaltam. A Fradi tényleg olyan volt, mint egy nagy család.
– Felidézve akkori önmagát, edzői szemmel könnyen kezelhető vagy problémás játékos volt?
– Semmivel sem voltam rosszabb, sem jobb, mint a többi fiatal játékos.
– Viszonylag fiatalon, huszonnégy évesen belekóstolhatott a profi világba, fél évet a belga Beerschotban játszott. Miért nem tudott gyökeret ereszteni, s tért haza?
– Bárki utánanézhet, abban a fél évben kiesőjelöltből középcsapattá vált a Beerschot. Jól ment a játék, a többszörösét kerestem, mint idehaza, a honvágy azonban hazahúzott. A család és a Fradi is hiányzott.
– Akkor a hazatérés után egy évvel, 1991-ben miért hagyta el a Fradit? Talán nem jött ki Nyilasi Tiborral?
– Szó sincs róla. Nyilasi Tiborral a mai napig kiváló a kapcsolatom, ha ráérek, bármikor örömmel játszom a kispályás csapatában. Ő az utolsó pillanatig marasztalt. Én tényleg annyira szerettem a Fradit, hogy úgy éreztem, ha nem tudok olyan profi teljesítményt nyújtani, amit a csapat megérdemel, akkor inkább elmegyek.
– Elméletileg a pályája csúcsán járt, nemde?
– Igen, de a térdeim már akkor meglehetősen rossz állapotban voltak. Ameddig lehetett, halogattam a műtétet, úgy játszottam, hogy kínzott a fájdalom, amit senkinek sem kívánok. Később is ezért váltottam többször egyesületet: ha úgy éreztem, már nem tudok megfelelni a csapat érdekeinek, inkább továbbálltam.
– Fiatalon, harmincévesen befejezte a játékos-pályafutását. Egyértelmű volt, hogy edzőként folytatja?
– Igen, nyugodtan mondhatom, tudatosan készültem erre. Nagyon sokat köszönhetek Antók Zoltánnak, aki Celldömölkön roppant türelmes volt velem, s hagyott dolgozni. Továbbá a holland kapcsolatain keresztül értékes szakmai anyagokhoz jutottam hozzá, és szakmai utakon is részt vehettem. Az egyik ilyen alkalommal az egyik neves holland edző azt mondta nekem, ha megfejtem, hogy az általa előírt gyakorlatokkal az adott héten mit akar megtanítani a csapatának, akkor lehet belőlem edző. Sikerült, mire ő azzal biztatott, ezt az ő hazájában is kevés kezdő edző tudta volna megmondani.
– Egyből felnőtt csapatokkal foglalkozott. Az utánpótlás nem vonzotta?
– Nem én választottam, a sors hozta így, de az utánpótlásképzés mindig is érdekelt, hiszen az a jövő záloga. Nemcsak technikailag kell csiszolódni, akkor kell megtanulni a profi viselkedést is. A tehetség ugyanis kevés, ha nem párosul fegyelemmel, munkabírással és alázattal. Sajnos rengeteg magyar tehetség kallódik el, csak részben önhibájából, ezért a közeg is felelős. Szakmailag pedig tévút, hogy nálunk már az egészen fiatalok is eredménykényszer alatt játszanak. Kinn tizenhét éves korukig csak tanítják a játékosokat, és utána versenyeztetik őket, nálunk fordított a helyzet. És csodálkozunk, hogy elmennek mellettünk.
– 2003-ban, immár edzőként, bajnoki címet szerzett a Ferencvárossal, az akkori hírek szerint azonban már messze nem családias hangulat jellemezte a csapatot, nem volt felhőtlen a kapcsolata a játékosokkal. Mi volt az oka ennek?
– Éppen a régi hangulatot szerettem volna visszaidézni. Ám a játékosok jelentős része nem a klub érdekeit nézte, sokkal inkább az vezérelte őket, hogyan lehet teljesítmény nélkül minél többet kivenni a Ferencvárosból. Egy román légiósunk például hamarabb megtanulta a Fradi-himnuszt, mint a csapat elismert magyar játékosa. Olyan is akadt közülük, aki a legnagyobb fradistának vallotta magát, ám amikor másik klubhoz került, hirtelen másként vallott színt.
– Keserűen gondol vissza az edzőként ott eltöltött szűk egy évre?
– Ha az elnök, Furulyás János azzal áll elém a közismerten nehéz helyzetben, hogy van egy befektető, aki pénzt hoz, szó nélkül azonnal felállok. De nem ez történt. Új edző jött, pénz azonban nem. Könnyű a Ferencvárosról szépen beszélni, de tenni is kell érte. Míg más csak ugródeszkának használta a klubot, nekem sokat jelentett, s jelent ma is. Mindig jó szívvel és örömmel fogok a Ferencvárosra gondolni. Játékosként, majd edzőként is az vezérelt, hogy a Fradi újra nagy csapat legyen. Remélem, egyszer felélednek a régi hagyományok. Úgy látom, mostanában ismét van erre szándék és akarat.
– Igaz a történet, miszerint Tarsoly Csaba arra kérte, amikor visszacsábította Győrbe, hogy vegye le a Fradi-medált a nyakából, de ön nem volt hajlandó erre?
– Tarsoly úr soha nem kérne, és nem is kért ilyet.
– 2006 és 2009 között, amíg nem volt csapata, mivel foglalkozott?
– A családomat el kellett tartanom, ezért vállalkozással foglalkoztam. Emellett azonban készültem, fejlesztettem a tudásomat, meccseket elemeztem, sőt a kapcsolatrendszeremnek köszönhetően egy-egy nyugati klubot személyesen is felkerestem, hogy megnézzem az ott folyó munkát. Folyamatosan voltak ajánlataim, bíztam benne, hogy újra kapok lehetőséget.
– Mi a különbség az első és a második győri korszaka között? A bajnoki címben az is benne volt, hogy személy szerint ön is fejlődött, jobb edző lett?
– Nem hiszem. Talán tapasztaltabb, érettebb vagyok, de hát az évek múlásával ez természetes. Szerintem az eredmények között sincs olyan látványos különbség, mint ahogy sokan láttatják. Akkor is egy tanulási folyamat közepén tartottunk. 2010-ben a harmadik helyen végeztünk a bajnokságban, majd kiválóan szerepeltünk az Európa-ligában. A sérüléshullám és a nagy terhelés akkor sajnos visszavetette az együttest. Most a tekintetben tart előrébb a csapat, hogy a rotációban a csapatba bekerülő emberek jobb teljesítményt nyújtanak.
– Edzőként mi a célja?
– Játékosként mindent elértem, amit Magyarországon el lehetett. Játszottam a legnépszerűbb csapatban, a válogatottban, kipróbálhattam magam profiként. Remélem, az élet edzőként is megadja ugyanezeket.
– Győr tehát csak egy állomás volt?
– Annál sokkal több. Már nem ingázom, a családom is itt él, a fiam Győrben kezdte meg az iskolát.
– Apja fia? Focizik?
– Egyelőre mondjuk úgy, hogy szeret focizni.
– Megkapja azt, amit egykor ön az édesapjától?
– Amennyire az időm megengedi. De jó lenne többet foglalkozni vele.
