Számos tényező segítette Novák Dezsőt abban, hogy ő lehessen minden idők legsikeresebb labdarúgó olimpikonja; és nemcsak Magyarországon, hanem a Föld kerekén. Először természetesen a tehetsége, a játékintelligenciája. Az, hogy hátvéd létére, köszönhetően pazar technikájának, a tizenegyesek és szabadrúgások könyörtelen ítélet-végrehajtójaként bálványozták vagy éppen rettegték. Másodszor az, hogy a magyar válogatott 3 aranyával, valamint 1-1 ezüstjével és bronzával máig az ötkarikás futballtornák legeredményesebb férfi csapata (a nőknél az Egyesült Államok már négyszer zárt az élen). Harmadszor az, hogy az 1924-es és ’28-as diadal alkalmával duplázó nyolc uruguayi klasszis 1932-ben nem triplázhatott, mert Los Angeles programjából hiányzott a sportág. Negyedszer az, hogy még ugyanebben az esztendőben, 1932-ben döntés született arról: azok ne léphessenek pályára olimpián, akik akár csak egyetlen vb-mérkőzést is játszottak korábban. A magyar futball pedig Novák Dezső fénykorában annyira gazdag és sikeres volt, hogy az 1962-es és az 1966-os világbajnokságon is maradandót alkotott, a Ferencváros kiváló bekkje viszont egyetlen alkalommal sem fért be a keretbe.
Így állhatott fel Novák Dezső előbb a római dobogó harmadik, majd a tokiói és a mexikóvárosi első fokára. Részese volt az 1964-es Eb-bronznak és az egyetlen magyar kontinentális klubkupasikernek. Szűkebb pátriájából, Vas megyéből, a Szombathelyi Haladástól ugyanis a Ferencvároshoz szerződött, amellyel 1965-ben megnyerte a Vásárvárosok Kupáját, az UEFA-kupa elődjét. A Novák, Mátrai, Horváth hátvéd trió előtt már a Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi ötösfogat brillírozott, de a négyszeres magyar bajnok (1963, 1964, 1967, 1968) Novák megszokhatta, hogy labdavirtuózokat dob támadásba. Hogy mást ne mondjunk, 1968. november 7-én, Rio de Janeiróban a világválogatott játékosaként, Brazília ellen két klubtársa, Szűcs Lajos és Albert Flórián mellett Farkas János, Jasin, Beckenbauer, Overath, Amancio és Dzsajics oldalán futballozott.
Edzőként sem adta sokkal alább. Első magyar csapatként 1995-ben a Bajnokok Ligája főtáblájára vezette a Ferencvárost, a zürichi BL-nyitány, a Grasshoppers feletti 3-0 máig megfejthetetlen csoda. Novák a maga visszafogott, kissé pikírt stílusával fogadott sikert és kudarcot egyaránt, amikor például a következő BL-derbi, az Ajax elleni, hazai 1-5 után megkérdezték tőle, Simon miért hagyta ott olyan sokszor az őrzésére bízott Litmanent, csodálkozó tekintettel felelte: „Simon egyszer se hagyta ott Litmanent. Mindig Litmanen hagyta ott Simont.”
Aztán az 1996/97-es szezon elején ő is ott hagyta a kispadot, mert a szurkolók egy része kikezdte, és ebből nem kért. A harmadik évezredben két súlyos megpróbáltatás is érte. Varga Zoltán a sportnapilapnak adott 2004-es interjújában elárulta, tudja, annak idején kik jelentettek róla, majd Novák ezt követően elismerte: az 1960-as években beszervezték, Nemere fedőnéven végzett ügynöki tevékenységet. Hozzátette, tiszta a lelkiismerete, soha senkinek nem ártott, de ha önként, másfél évtizeddel korábban, a rendszerváltás idején vall múltja e szeletéről, valószínűleg megkíméli magát és híveit is e lelki megrázkódtatástól. Nem sokkal később daganatos betegséget diagnosztizáltak nála, ezért még különlegesebb e 75. születésnap.
És még aktuálisabb a jó kívánság: Isten éltesse!
