Az elmúlt héten jelentette be visszavonulását Gaál Miklós, aki 2007-ben első magyarként hódította meg az orosz labdarúgó-bajnokságot.
A Premjer-liga erősségét, rangját tekintve manapság a francia pontvadászattal karöltve a négy topliga (angol, olasz, német, spanyol) mögött helyezkedik el. A bajnokság magyar vonatkozására gondolva legtöbbünknek Dzsudzsák Balázs, esetleg Huszti Szabolcs jut eszébe, ám Gaál Miklós már a két szélső előtt, 2007-ben „kitűzte” zászlónkat az orosz labdarúgás térképére. A játékos értékét, képességeit mutatja, hogy akkor igazolt az Amkar Permbe, amikor a Premjer-liga gyors felemelkedése zajlott. Akkor, amikor a dúsgazdag klubtulajdonosok mérhetetlen pénzek költésébe kezdtek hazájuk labdarúgásának fellendítéséért és sztárjátékosok klubjukba csábításáért. Sajnálatos azonban, hogy folyamatos sérülései miatt Gaál az orosz ligából feljebb már nem tudott lépni.
„Az utolsó műtétemnél, májusban már lehetett tudni, hogy kétesélyes a dolog, mert nagyon rossz volt a térdem. Próbáltam ezért felkészíteni magam a visszavonulásra, de azt hittem, ezt a félévet még be tudom fejezni játékkal” – magyarázta a ballábas védő, aki kacskaringós pályát tudhat magáénak. 16 éves koráig Keszthelyen nevelkedett, majd szombathelyi átszállással Pécsett mutatkozott be az NB I-ben. Újpesten és Zalaegerszegen is eltöltött egy-egy fél idényt, végül ismételt pécsi érintést követően belevágott csaknem nyolcéves légióskodásába. „Kihívtak Lengyelországba játékosbörzére, ahol lengyel, szerb, német és brazil próbázó is akadt. Néhány edzést és meccset követően megtetszett a játékom egy brazil menedzsernek, ő ajánlott Portugáliába, a Marítimóhoz. Az első három meccset végigjátszottam, gólpasszt adtam, aztán sajnos kirúgták az edzőt, aki oda vitt, és utána szinte csak a padon vagy a második csapatban jutottam szóhoz, edzőtábor jellege volt az egésznek. Viszont ugródeszkának tökéletesen megfelelt, hiszen ha nem vagyok ott, nem kerülök a Hajduk Splithez, ha pedig nincs a Split, az Amkar sem keres meg.”
Így pedig Gaál Miklós azt a ritkaságot is elmondhatja magáról, hogy Európa legnyugatibb csapata, a Marítimo után gyors spliti átszállással a legkeletibb, az Amkar Perm szerelését is magára ölthette. „Ez volt a csúcspont. Permben kaptam mindenből a legtöbbet: sportból, sikerekből, elismerésből. Főképp a második évben, mikor a 4. helyen zártunk, és az UEFA-kupában is kipróbálhattuk magunkat. Pont a végül döntőt játszó »Gerzsonék« (Gera Zoltán – a szerk.), a Fulham ellen estünk ki; egy gólon múlt, ez is jelzi, milyen erős volt az orosz bajnokság.” Azonban nyilvánvaló, ha az ember Oroszországba szerződik, nem lehet csupán csak a labdarúgással foglalkozni: a merőben eltérő kultúra, az időjárás, a leküzdendő távolságok mind-mind zavaró tényezők. „Eleinte fura volt a helyzet, de könnyen megszoktam, mert nagyon jól éreztük magunkat, és talán mondhatom ezt a párom nevében is. Ilyenkor pedig sokkal könnyebben alkalmazkodik az ember. Túlságosan hideg amúgy csak a szezon elején és végén volt, ekkor pedig általában edzőtáboroztunk.”
Noha úgy tűnik, minden tökéletes volt, három év után újabb átigazolásra szánta el magát a ballábas védő. „Akarták, hogy hosszabbítsak, egy éves opció benne volt még a szerződésben, de a futballban van úgy, hogy azt érzed, váltani kell. Érkeztek megkeresések, a második évben a Szpartak Moszkva konkrét ajánlatot is tett az Amkarnak, a Dinamo is érdeklődött, illetve kisebb csapatok közül válogathattam, mint a Terek, a Krilja Szovjetov vagy a Volga. Hihetetlen jól éreztem magam, de az ember ilyenkor nem is tudja értékelni, hogy milyen jó dolga van ”
Nem jól sült el a váltás a Volgához, miként azt Gaál felidézte, „bár sérült is voltam, szerintem ha egészséges vagyok, akkor sem játszottam volna. Hiába volt az enyém az egyik legmagasabb fizetés a csapatban, voltak olyan dolgok, amelyek nem a sportról szóltak. Most még pereskedem is velük, mert sok pénzzel tartoznak. Sajnos, ahol sok a pénz, ott mindig van más is a háttérben. Főleg, amikor úgy, mint a Volgánál, nincs elnök vagy egy személy, aki a pénzét teszi a csapatba, hanem a város vagy a régió finanszírozza.” Gaál így magyarázta meg végül azt a kettősséget, hogyan lehetséges a tartozás, ha egyre nagyobb összegeket fordítanak ott a labdarúgásra.
Persze nem tagadható, összességében anyagilag biztosan megérte az orosz kaland a balhátvédnek, csakhogy nem minden esetben a pénz a legfontosabb. „Hiába kerestem nagyon sok pénzt, nem érdekeltek a külsőségek, minden szempontból, amit ott kaptam, a pénz volt a legutolsó, amire gondoltam. Sokan kinevettek például, hogy Ladával járok, de nem zavart, ha a többiek Hummert, meg Range Rovert vezettek, annyira boldog volt az életem, hogy abban a pillanatban nem számított ilyen külsőség. A klub alkalmazottai Ladát használtak, és kértem egy családi Amkar járgányt, amikor a korábbi használója, egy horvát srác eligazolt” – mondta Gaál.
Joggal vetődhet fel a kérdés, ha Gaál stabilan ilyen elit bajnokságban szerepelt, miért nem lett válogatott. „Erwin Koeman folyamatosan hívott, amikor ő lett a szövetségi kapitány. Szekeres Tamás, a segítője ki is jött volna megnézni a Dinamo Moszkva elleni meccsen, de előtte három nappal újra megsérültem, és egyéves kihagyás várt rám. Koeman egyszer látott a Fulham ellen játszani, meg is hívott négyszer a keretbe, kétszer ültem a padon. Persze, ha nincsenek a sérülések, egyszer-kétszer odaérhettem volna, biztos jó is lett volna, de akármennyire is akartam, ezt az egy-két pályára lépést nem cserélném el arra, amit a külföldi éveim alatt kaptam és tapasztaltam.”
A külföldi évek, melyek a már említett marítimói, spliti, permi, volgai időszak után a Szlavia Szófiánál értek véget. A visszavonulás előtt még Pécsett szerepelt újra, de az idei tavaszt már nem tudta elkezdeni a Kozármislenyben, szögre akasztotta a stoplist. „Ha nem vagyok sérülékeny, biztos, hogy még több lett volna bennem. Összeszámoltam édesapámmal, hogy másfél-két év volt a legtöbb, amit egyfolytában végig tudtam játszani sérülés nélkül – kesergett Gaál Miklós, majd ekképp zárta gondolatait. – Elégedett vagyok a pályafutásommal, úgy érzem, nagyon sokat kaptam a sorstól, és próbálok nem gondolni arra, hogy milyen jó lenne megint külföldön profiskodni.”
