Elbúcsúzott az orosz foci első magyar hódítója

Gaál Miklós volt az első, aki „betört” az orosz futballpiacra a magyar labdarúgók közül. Most visszavonult.

Így pedig Gaál Miklós azt a ritkaságot is elmondhatja magáról, hogy Európa legnyugatibb csapata, a Marítimo után gyors spliti átszállással a legkeletibb, az Amkar Perm szerelését is magára ölthette. „Ez volt a csúcspont. Permben kaptam mindenből a legtöbbet: sportból, sikerekből, elismerésből. Főképp a második évben, mikor a 4. helyen zártunk, és az UEFA-kupában is kipróbálhattuk magunkat. Pont a végül döntőt játszó »Gerzsonék« (Gera Zoltán – a szerk.), a Fulham ellen estünk ki; egy gólon múlt, ez is jelzi, milyen erős volt az orosz bajnokság.” Azonban nyilvánvaló, ha az ember Oroszországba szerződik, nem lehet csupán csak a labdarúgással foglalkozni: a merőben eltérő kultúra, az időjárás, a leküzdendő távolságok mind-mind zavaró tényezők. „Eleinte fura volt a helyzet, de könnyen megszoktam, mert nagyon jól éreztük magunkat, és talán mondhatom ezt a párom nevében is. Ilyenkor pedig sokkal könnyebben alkalmazkodik az ember. Túlságosan hideg amúgy csak a szezon elején és végén volt, ekkor pedig általában edzőtáboroztunk.”

Noha úgy tűnik, minden tökéletes volt, három év után újabb átigazolásra szánta el magát a ballábas védő. „Akarták, hogy hosszabbítsak, egy éves opció benne volt még a szerződésben, de a futballban van úgy, hogy azt érzed, váltani kell. Érkeztek megkeresések, a második évben a Szpartak Moszkva konkrét ajánlatot is tett az Amkarnak, a Dinamo is érdeklődött, illetve kisebb csapatok közül válogathattam, mint a Terek, a Krilja Szovjetov vagy a Volga. Hihetetlen jól éreztem magam, de az ember ilyenkor nem is tudja értékelni, hogy milyen jó dolga van ”

Nem jól sült el a váltás a Volgához, miként azt Gaál felidézte, „bár sérült is voltam, szerintem ha egészséges vagyok, akkor sem játszottam volna. Hiába volt az enyém az egyik legmagasabb fizetés a csapatban, voltak olyan dolgok, amelyek nem a sportról szóltak. Most még pereskedem is velük, mert sok pénzzel tartoznak. Sajnos, ahol sok a pénz, ott mindig van más is a háttérben. Főleg, amikor úgy, mint a Volgánál, nincs elnök vagy egy személy, aki a pénzét teszi a csapatba, hanem a város vagy a régió finanszírozza.” Gaál így magyarázta meg végül azt a kettősséget, hogyan lehetséges a tartozás, ha egyre nagyobb összegeket fordítanak ott a labdarúgásra.

Persze nem tagadható, összességében anyagilag biztosan megérte az orosz kaland a balhátvédnek, csakhogy nem minden esetben a pénz a legfontosabb. „Hiába kerestem nagyon sok pénzt, nem érdekeltek a külsőségek, minden szempontból, amit ott kaptam, a pénz volt a legutolsó, amire gondoltam. Sokan kinevettek például, hogy Ladával járok, de nem zavart, ha a többiek Hummert, meg Range Rovert vezettek, annyira boldog volt az életem, hogy abban a pillanatban nem számított ilyen külsőség. A klub alkalmazottai Ladát használtak, és kértem egy családi Amkar járgányt, amikor a korábbi használója, egy horvát srác eligazolt” – mondta Gaál.

Joggal vetődhet fel a kérdés, ha Gaál stabilan ilyen elit bajnokságban szerepelt, miért nem lett válogatott. „Erwin Koeman folyamatosan hívott, amikor ő lett a szövetségi kapitány. Szekeres Tamás, a segítője ki is jött volna megnézni a Dinamo Moszkva elleni meccsen, de előtte három nappal újra megsérültem, és egyéves kihagyás várt rám. Koeman egyszer látott a Fulham ellen játszani, meg is hívott négyszer a keretbe, kétszer ültem a padon. Persze, ha nincsenek a sérülések, egyszer-kétszer odaérhettem volna, biztos jó is lett volna, de akármennyire is akartam, ezt az egy-két pályára lépést nem cserélném el arra, amit a külföldi éveim alatt kaptam és tapasztaltam.”

A külföldi évek, melyek a már említett marítimói, spliti, permi, volgai időszak után a Szlavia Szófiánál értek véget. A visszavonulás előtt még Pécsett szerepelt újra, de az idei tavaszt már nem tudta elkezdeni a Kozármislenyben, szögre akasztotta a stoplist. „Ha nem vagyok sérülékeny, biztos, hogy még több lett volna bennem. Összeszámoltam édesapámmal, hogy másfél-két év volt a legtöbb, amit egyfolytában végig tudtam játszani sérülés nélkül – kesergett Gaál Miklós, majd ekképp zárta gondolatait. – Elégedett vagyok a pályafutásommal, úgy érzem, nagyon sokat kaptam a sorstól, és próbálok nem gondolni arra, hogy milyen jó lenne megint külföldön profiskodni.”