A világvándor trénernek a legenda szerint nem csupán a Benfica mindmáig összes, azaz mindkettő BEK-trófeájában elévülhetetlenek az érdemei, hanem abban is, hogy a lisszaboni sztárklub azóta egyszer sem tudott nyerni. Pedig a döntőbe még további öt alkalommal eljutott. Csakhogy amikor a második diadal után Guttmann fizetésemelést kért, ám mert megtagadták tőle, távozott, hirtelen haragjában még odavetette: mostantól száz éven át képtelen lesz ismét győzni a Benfica! Az átok – legalábbis eddig úgy tűnik – megfogant, és az 1990-es ötödik, bécsi végjáték előtt hiába zarándokolt el a nagy Eusebio is egykori felfedezője közelben fekvő sírhelyéhez, arra kérlelve, ugyan, oldja már fel e szörnyű varázst, Guttmann nem engedett. Makacs ember maradt holtában, hisz az volt világ életében is.
Az Újpest kispadját egyszer ugyancsak azért hagyta ott, mert a bajnoki cím dacára hiába tartott volna igényt több pénzre, a Honvédtól meg azért ment el, méghozzá gyakorlatilag meccs közben, mert bár lehívta a pályáról az egyik játékost, Puskás Öcsi ráparancsolt, hogy maradjon. Más kérdés, hogy aztán éppen Puskásék invitálásának engedve vágott bele az Aranycsapat 1956-os dél-amerikai túrájába, amivel megalapozta a szerencséjét és legnagyobb sikereit. Hogy mást ne mondjunk, ennek az útnak köszönhetően fedezte fel Eusebiót. No persze nem a szubkontinensen, hanem később, amikor a fodrásznál ülve a szomszéd székből megjegyezte neki a Brazíliában megismert José Carlos Bauer, hogy látott egy tündökletesen ügyes mozambiki kölyköt, meg kellene néznie. Guttmann megtette, a hajvágás után rögvest repülőjegyet vásárolt, és vitte is Eusebiót, még éppen elhalászva a Sporting Lisszabon elől.
Akkor már a Benficához. Hosszú út vezetett odáig; mármint nem Eusebiónak, hanem Guttmannak. Játékosként az MTK-ban robbant be, két bajnoki aranyat rögvest be is zsebelt, négymeccses válogatott pályafutását a németek felett aratott 1921-es 3–0-s győzelemmel és mindjárt góllal kezdte, majd az 1924-es olimpián, Párizsban 0–3-mal, az „egyiptomi csapással” fejezte be. Ekkor már a Hakoah Wienben légióskodott, megbecsültségére – és érdekérvényesítő képességeire – jellemző, hogy Bécsben tánciskolát üzemeltettek számára, hadd gyakorolja tánc- és illemtanári polgári foglalkozását. Nem csoda, hogy ötesztendei New York-i „hakni” után visszatért a Hakoahhoz, ott zárta le labdarúgói, és indította edzői karrierjét. A holland Enschede, az Újpest, a Vasas, a temesvári Chinezul Timisoara, megint az Újpest, majd a Kispest, aztán 1948-ban a magyar válogatott pályaedzői posztja voltak az első állomások. Következett Olaszország meghódítása, Padova, Trieszt, a Milan és az akkor még Lanerossi néven ismert Vicenza, közben egy argentin és egy ciprusi kitérő, 1957–1958-ban, az Aranycsapat már említett túrájának köszönhetően Sao Paolo (itt a brazil válogatott első vb-címénél 1958-ban szövetségi kapitányi tisztet betöltő Feola volt a másodedzője), maradva a portugál nyelvterületnél, de közelítve a csúcshoz, Porto, majd 1959-től – a bekezdés elején indított kör végére érve – a Benfica.
