A világvándor trénernek a legenda szerint nem csupán a Benfica mindmáig összes, azaz mindkettő BEK-trófeájában elévülhetetlenek az érdemei, hanem abban is, hogy a lisszaboni sztárklub azóta egyszer sem tudott nyerni. Pedig a döntőbe még további öt alkalommal eljutott. Csakhogy amikor a második diadal után Guttmann fizetésemelést kért, ám mert megtagadták tőle, távozott, hirtelen haragjában még odavetette: mostantól száz éven át képtelen lesz ismét győzni a Benfica! Az átok – legalábbis eddig úgy tűnik – megfogant, és az 1990-es ötödik, bécsi végjáték előtt hiába zarándokolt el a nagy Eusebio is egykori felfedezője közelben fekvő sírhelyéhez, arra kérlelve, ugyan, oldja már fel e szörnyű varázst, Guttmann nem engedett. Makacs ember maradt holtában, hisz az volt világ életében is.
Az Újpest kispadját egyszer ugyancsak azért hagyta ott, mert a bajnoki cím dacára hiába tartott volna igényt több pénzre, a Honvédtól meg azért ment el, méghozzá gyakorlatilag meccs közben, mert bár lehívta a pályáról az egyik játékost, Puskás Öcsi ráparancsolt, hogy maradjon. Más kérdés, hogy aztán éppen Puskásék invitálásának engedve vágott bele az Aranycsapat 1956-os dél-amerikai túrájába, amivel megalapozta a szerencséjét és legnagyobb sikereit. Hogy mást ne mondjunk, ennek az útnak köszönhetően fedezte fel Eusebiót. No persze nem a szubkontinensen, hanem később, amikor a fodrásznál ülve a szomszéd székből megjegyezte neki a Brazíliában megismert José Carlos Bauer, hogy látott egy tündökletesen ügyes mozambiki kölyköt, meg kellene néznie. Guttmann megtette, a hajvágás után rögvest repülőjegyet vásárolt, és vitte is Eusebiót, még éppen elhalászva a Sporting Lisszabon elől.
Akkor már a Benficához. Hosszú út vezetett odáig; mármint nem Eusebiónak, hanem Guttmannak. Játékosként az MTK-ban robbant be, két bajnoki aranyat rögvest be is zsebelt, négymeccses válogatott pályafutását a németek felett aratott 1921-es 3–0-s győzelemmel és mindjárt góllal kezdte, majd az 1924-es olimpián, Párizsban 0–3-mal, az „egyiptomi csapással” fejezte be. Ekkor már a Hakoah Wienben légióskodott, megbecsültségére – és érdekérvényesítő képességeire – jellemző, hogy Bécsben tánciskolát üzemeltettek számára, hadd gyakorolja tánc- és illemtanári polgári foglalkozását. Nem csoda, hogy ötesztendei New York-i „hakni” után visszatért a Hakoahhoz, ott zárta le labdarúgói, és indította edzői karrierjét. A holland Enschede, az Újpest, a Vasas, a temesvári Chinezul Timisoara, megint az Újpest, majd a Kispest, aztán 1948-ban a magyar válogatott pályaedzői posztja voltak az első állomások. Következett Olaszország meghódítása, Padova, Trieszt, a Milan és az akkor még Lanerossi néven ismert Vicenza, közben egy argentin és egy ciprusi kitérő, 1957–1958-ban, az Aranycsapat már említett túrájának köszönhetően Sao Paolo (itt a brazil válogatott első vb-címénél 1958-ban szövetségi kapitányi tisztet betöltő Feola volt a másodedzője), maradva a portugál nyelvterületnél, de közelítve a csúcshoz, Porto, majd 1959-től – a bekezdés elején indított kör végére érve – a Benfica.
Vele pedig az örökkévalóság: rögtön az első szezonban bajnoki arany, aztán az 1960/61-es évadban a Real Madrid ötéves egyeduralmának megtörése a BEK-ben!
Illetve a Realt megtörte más, az ősi rivális Barcelona. Akkoriban még semmiféle irányított sorsolás, kiemelés nem létezett, így a két spanyol nagyvadat már a nyolcaddöntőben egymásnak eresztették, és a Kubala Lászlóval, Kocsis Sándorral, Czibor Zoltánnal felálló katalánok 2–2-vel és 2–1-gyel léptek tovább. A Benficának ebben a fázisban más dolga akadt: 6–2-re lesöpörte az Újpestet. Ha már annak idején Guttmann fizetésemelési kérelmét elutasították a Megyeri úton, hát most ő törlesztett. A lisszaboni gárda határozott léptekkel nyomult be a fináléba, ám a Barcelona az elődöntőben majdnem elvérzett: a hazai 1–0 után Hamburgban 2–0-s vesztésre állt, amikor Kocsis a 90. percben betalált, és mivel fél évszázada az idegenben lőtt gól még nem számított, kicsikarta a harmadik meccs lehetőségét.
Azt sikerrel meg is vívták, így azon az 1961-es tavaszon következhetett a Barcelona–Benfica BEK-döntő. Mindenki a Real Madrid trónfosztóját tekintette az új uralkodónak, talán csak Kocsis és Czibor készülődhetett balsejtelmekkel, mert a találkozó színhelye a berni Wankdorf-stadion volt, ahol hét esztendővel korábban az Aranycsapat a lesajnált németekkel szemben elveszítette a világbajnoki címet. Kocsis a jelek szerint mégis túltette magát a traumán, mert a 20. percben megszerezte a vezetést, majd Czibor a 75.-ben akkora bombát süvesztett a felső léc alsó lapjára, onnan pedig a hálóba, hogy az archív felvételek alapján is megkockáztatható: az elmúlt ötven év száz legnagyobb gólja között a helye. Csakhogy mindez már 1–3-nál történt, és újabb fordulat híján 3–2-re nyert az esélytelenebbnek ítélt Benfica. Éppen annyira, mint 1954-ben az NSZK – ráadásul ugyanott.
Kísérteties hasonlóság, ráadásul a Barcelona első BEK-elsőségére még harmincegy hosszú esztendőt kellett várni. A Benfica második diadalára viszont már csak egy rövidet, a Guttmann-vezette alakulat ugyanis megvédte címét. Méghozzá most már a Real Madrid ellen, Amszterdamban, parádés 5–3-mal. Az ifjú csillag, Eusebio kétszer is betalált, de őt is felülmúlta a háromgólos Puskás Öcsi, persze a Real színeiben. Félidőben 3–2-re még a spanyolok vezettek, uralták is a meccset, ám a szünetben Guttmann kijelentette: „Az ellenfél már gyakorlatilag halott, simán nyertek, rúgtok neki egy ötöst.” Így is történt.
Talán ezért sem egészen indokolatlan, hogy a mester a második diadal után bátorkodott fizetésemelésért folyamodni. Ám nem kapta meg, ezért megint nyakába vette a világot, de előbb még, mint a bevezetőben utaltunk rá, átkot szórt a Benficára. Amely 1963-ban nélküle hatolt a döntőig, de ott a Milan útját állta. Guttmann ezt már az uruguayi Penarol kispadján nyugtázta, majd megfordult még Görögországban és Svájcban, sőt az 1965/66-os szezonban a Benficánál is, de a BEK-negyeddöntőben túl erősnek bizonyult a Manchester United, és talán éppen saját átka.
Feltétlenül szót kell ejtenünk arról a mérkőzésről, amelyen 1964 májusában a bécsi Práterben szövetségi kapitányként vezényelte az osztrák válogatottat – 1–0-s sikerre a magyar ellen. Hogy ez volt élete meccse vagy a két BEK-döntő egyike? Átvitt értelemben nyilván az, amikor zsidó származása miatt a második világháború idején munkaszolgálatra hívták be, a koncentrációs tábor poklától azonban megmenekült, mert a bevagonírozás előtt megszökött.
Így hosszú élet adatott meg neki, 1981-ben, Bécsben hunyt el, ott is nyugszik. A Benficára szórt átkát is magával vitte a sírba, de a rontás nem örök időkre szól. Csupán száz évre, és abból több mint ötven már el is repült.
