Rég volt, de igaz volt, mint 1986 tavaszának egyéb sportcsodái. Hiszen abban az évben március 8. is férfinap volt, kézilabda-válogatottunk ugyanis világbajnoki döntőt vívhatott Svájcban (végül kikapott Jugoszláviától, de az az ezüstérem talán örökre meghaladhatatlan csúcs), majd április 3-án a Budapest Sportcsarnokban rendezték a kosárlabda-BEK fináléját, amelyen a Drazsen Petrovics vezérelte Cibona Zagreb diadalmaskodott Arvydas Sabonis Zalgiris Kaunasa előtt. Lélegzetelállító élmények, emlékek, azt is mondhatnánk, felülmúlhatatlanok, ha a magyar labdarúgó-válogatott nem éppen ugyanekkor, március 16-án verte volna tönkre a Népstadionban 3-0-ra Brazíliát.
Akiben az is felrémlik, hogy a brazil „Zs-csapatot”, az nem árt, ha tudja, hogy e fanyalgás csupán a mexikói vb-kudarcot követően vált divatossá, mert az 1985–86-os össznépi magyar futballeufóriában mindenki csak utólag lett okos. A hazai publikum negyed százada igenis nagyon várta a brazilokat. Hisz még sohasem jártak nálunk, addigi, mindössze három mérkőzésünk – az 1954-es vb-negyeddöntőben 4-2, az 1966-os vb csoportmeccsén 3-1 ide, 1971-ben Rióban, barátságos találkozón 0-0 – tündökletesre sikeredett, de mindegyiket elérhetetlen messzeségben játszották. Persze láttuk, hogy az 1982-es bálványok közül nincs ott a Budapestre érkezett keretben Zico, Socrates, Falcao és mások sem, de a többiek az ismert sárga mezben feszítettek, a brazil himnuszt játszották nekik, internet és külföldi tévéadók híján azt hittük, ez a jövő csapata.
Akkoriban különben is sokkal jobban érdekeltek még bennünket a mieink bármiféle ellenfélnél. Annál inkább is, mert az a ritka helyzet állt elő, hogy úgy éreztük, szurkolóként adósai vagyunk Mezey György alakulatának. Tíz hónapja nem láttuk már itthon, ám legutóbb, 1985 májusában kifütyültük, amiért sorozatban öt diadalmas vb-selejtező, holtbiztos csoportelsőség és vb-kvalifikáció után a Népstadionban „ki merészelt kapni” 1-0-ra Hollandiától. A fiúk aztán ősszel 3-0-ra győztek Walesben, decemberben Közép-Amerikában, február elején Dohában, Ázsiában játszottak három-három meccset, hétből hatszor nyertek.
Ezért egészen természetesnek hatott, hogy a hetvenezer kiadható jegyre négyszeres-ötszörös igényt regisztráltak. A pénztárnyitás napjának kora hajnalán hosszú sorok kígyóztak a stadionnál, de az ember ezt sem megpróbáltatásként, hanem élményként élte meg. Egyesek hangosan tárgyalták az esélyeket, mások csendesen iszogattak a farkasordító hidegben. Úgy éreztük, a várakozással is a számunkra kétségbevonhatatlanul dicső magyar futballjövő részeseivé válunk, pedig a meccs még el sem kezdődött.
Aztán amikor igen, akkor legvakmerőbb reményeinket is túlszárnyalta. Détári fejesével Kiprich beadása után már a 6. percben megszereztük a vezetést, a 60. percben Esterházy Oscarnak kiosztott haránt köténye után Leao még bravúrral védett, de Kovács Kálmán bevágta a kipattanót, majd a 73. percben a Détári szöktetésével kilépő Esterházy labdája megint elakadt elsőre Leao tenyerében, de a csatár másodjára már a hálóba belsőzött.
A lelátó népe tombolva ugrált vagy éppen megigézetten ücsörgött, míg aztán egyszer valaki rá nem kezdte: Itt a húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil három-null. Te jó ég, mi lesz ebből a vb-n, Mexikóban? – találgattuk, és ezúttal is beigazolódott, nagyon jól van így, hogy az embernek nem adatott meg a jövőbe látás képessége.
1986 tavasza óta huszonhétszer volt itt a húsvét és a nyúl, de csak egyszer a brazil válogatott, 2004-ben, és hengerelt is 4-1-re.
Esterházy Márton 29 válogatott fellépésén 11 gólt lőtt, vb-selejtezőn talált be az osztrákoknak és a hollandoknak (méghozzá győzelmet érően, a Van Basten–Gullit–Rijkaard-féle garnitúrának), Mexikóban is ő szerezte első találatunkat, amikor múltidézésre kértem, mégis azzal kezdte:
– Bár a hierarchiában a tétmérkőzések sokkal fontosabbak, azért összességében az, hogy ilyen hangulatban, hazai közönség előtt részese lehettem a brazilok legyőzésének, és még gólt is rúgtam nekik, az egyik legkedvesebb, legtöbbet emlegetett, leggyakrabban visszajátszott meccsemmé teszi azt a 3-0-t.
– Mennyiben foglalkoztatta a magyar játékosokat akkoriban, hogy a brazilok legnagyobb ászai hiányoztak?
– Nagyon örültünk neki, óriási lehetőségnek tartottuk, hogy egyáltalán játszhatunk velük, mert ez nem esett meg túl gyakran, akkor jöttek először Magyarországra. Heteken át őrületes érdeklődés nyilvánult meg a mérkőzés iránt, az viszont csak az utolsó napokban derült ki, hogy milyen összeállításban érkeznek. De ez egyáltalán nem zavart minket, eszünkbe sem jutott, hogy a brazil válogatottat tartalékosnak szabadna tekintenünk.
– A kapuban ráadásul ott állt egy igazi világsztár, Leao, akinek csak nagyon nehezen tudott túljárni az eszén.
– Amikor kiléptem a Sallaitól kapott labdával, iszonyatos morajt hallottam a stadionban, de természetesen nem ez idegesített, hanem az, méghozzá nagyon, hogy Leao kiindult elém, és nem volt hajlandó jobbra vagy balra dőlni, hanem mintha kimerevítette volna a mozgását, az utolsó utáni pillanatig kivárt, hogy mit csinálok. Majd megőrültem, elsőre ő is nyerte a párharcot, de másodjára én. Az volt a harmadik gólunk, Brazília ellen!
