Roy Hodgson, az angol válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya tudatosan építgette edzői pályáját, míg 1995-ben felért a csúcsra, az Internazionaléhoz szerződött. Két évre rá azonban általános elképedésre bejelentette, hogy hazatér, a középszerű Blackburn együtteséhez, és amikor megkérdezték tőle, miért lép ekkorát vissza, korszakos igazságot fogalmazott meg: „Azért, mert ha Olaszországban azt mondják valakire, hogy ravasz, az dicséret, Angliában viszont ugyanez sértésnek számít.” Mindezt csak azért idézzük, mert a Serie A-ban az Internél egy ravaszabb csapatot mindenképpen ismerünk: a Milant. Amelynek holland trénere, a játékosként három klubbal négy BL-trófeát besöprő Clarence Seedorf sem a levegőbe beszélt, amikor így latolgatta az Atlético Madrid elleni, keddi, 1-0-s spanyol előnyből induló BL-nyolcaddöntő visszavágó esélyeit: „Elszántsággal, pozitív hozzáállással és egy kis szerencsével megfordíthatjuk a párharcot, ebben biztos vagyok.”
Mi sem hirdetnénk előre győztest, még akkor sem, ha látszólag minden a házigazda mellett szól. Az Atlético Diego Costa hajrában esett fejesének köszönhetően Olaszországban 1-0-s előnyre tett szert; a spanyolok a legutóbbi bajnoki fordulóban 2-0-ra győztek Vigóban, és a Real mögött, a Barcelona előtt másodikok, a Milan 1-0-ra kikapott Udinében, és a Serie A tabelláján tizedik; a BL-históriában mindössze kétszer fordult elő, hogy az egyenes kieséses szakaszban az otthon hátrányba került gárda lépett tovább; a madridiak legutóbbi 16 hazai kontinentális kupameccsükből 15-öt megnyertek, a milánóiak legutóbbi négy idegenbeli kupakudarcuk mindegyikét Spanyolországban szenvedték el, ráadásul a spanyolokkal vívott KO-párharcaik közelmúltbeli mérlege négyből semmi.
A futball dicsőséges kiszámíthatatlansága és a tradíció azonban az olaszok reményeit táplálja. Amikor 1998-ban Ruud Gullit a Newcastle-hoz szerződött menedzsernek, és megkérdezték tőle, mikor nyer nemzetközi kupát a gárda, azt felelte: soha, mert nincs benne a falakban. Nos, a Vicente Calderón stadion falaiban benne van, hiszen az Atlético 2010-ben és 2012-ben diadalmaskodott az Európa-ligában, majd az úgynevezett UEFA-szuperkupában, ráadásul idén is páros évet írunk, de nem véletlen, hogy a BL-ben legutóbb tizenhét esztendeje csusszant be a nyolc közé. (Mostani edzője, az argentin Diego Simeone akkor még javában a csapatban futballozott.) A hétszeres BL-első Milan bezzeg két éve is a negyeddöntőig hatolt, és egyetlen meccsen jelenlegi, roskatag állapotában is bármire képes.
Természetesen Seedorf szerint is, aki együttesével együtt merényletre készül a kissé naivnak tűnő házigazda ellen, és azt fejtegette: „Az 1-0 részeredmény, az Atlético szerencsés gólt szerzett, de szerencsére mindig szükség van a futballban. A csapatszellemünk és csapategységünk folyamatosan fejlődik, ez mindennek az alapja. A futball nem kosárlabda, itt adott esetben csak az számít, hogy ki találja meg azt az egyetlen, pici gólt.” Ami a Milannak már hosszabbítást érhetne, két pici gól pedig továbbjutást.
A másik keddi nyolcaddöntőben, csakúgy, mint tavaly, a BL hasonló fázisában, a Bayern München kétgólos előnyt szerzett az Emirates Stadionban, az Arsenal ellen. A 2013 tavaszi 3-1-et aztán majdnem sikerült otthon elszórakoznia – a lesajnált londoniak a hajrában 2-0-s vezetésre tettek szert –, de nem valószínű, hogy a történelem szóról szóra, gólról gólra ismételné önmagát. Már csak azért sem, mert a Bayern azóta BL-címvédő lett, húszpontos előnnyel, veretlenül vezeti a Bundesligát – igaz, a BL-ben egy másik angol gárda, a Manchester City három hónapja vendégként múlta felül 3-2-re –, az Arsenal pedig továbbra is megmaradt a múlt és a jövő csapatának, csak jelen időbe nem helyezi magát sosem.
A jelek szerint kedden este sem fogja.
